Van olyan amikor azt kívánjátok bárcsak csúnyábbak lennétek?

Jajj szegény szép lány, mindjárt megsajnállak. A te fajtád az akinek az életben semmiért nem kell megdolgoznia mégis van pofája rinyálni. Nem, nem lennék csúnyább, és te szép nőként el sem tudod képzelni, milyen hátrányos adottságokkal rendelkező férfinak lenni.

Igen, akkor egy fiú közeledni próbál hozzám, de nekem vissza kell utasítanom, mert nem akarok tőle semmit. De persze csak arra a rövid időre szeretnék csúnyább lenni.

Én nem, mivel többnyire nem látom valami szépnek magam. Egy átlagos hétköznapon, egyszerű ruhában, zsíros hajjal gyakran eluralkodik rajtam az önutálat, hogy miért ilyen genetikai adottságokkal születtem, miért nem lett keskenyebb az orrom, miért nem lett kicsi és aranyos a hosszúkás fülem helyett... Viszont amikor néha napján kicsit csinosabban felöltözöm, megmosom a hajam (smink csak nagyon ritkán van rajtam, akkor is csak a szemöldököm és szempillám van megcsinálva), már egészen elfogadhatónak gondolom magam, de még így is úgy érzem, csak az átlagos szintet ütöm meg. De ezzel talán nincs is semmi gond és valószínűleg kellemetlenül is érezném magam, ha az utcán-lépteb nyomon leszólítanának férfiak, fütyörésznének utánam. Szóval, én egyáltalán nem bánom, hogy nem vesznek észre a külső miatt az emberek, de szerintem ennek nem is ez a legfőbb oka, hanem a kisugárzásom, a személyiségem, hogy zárkózott, furcsa vagyok. Ezért nem kedvel és nem barátkozik velem senki, nem azért, ahogy kinézek. 18/L