Miért vagyok kételkedő, és szégyellős, amikor dicsérnek mások?

Ha valaki pozitívumot mond rám, nem tudom megkülönböztetni, hogy jóindulat, vagy rosszindulat vezérli-e, ezért furcsán fogadom, ha valaki dicsérgeti valamimet. Például nemrég vettünk házat, épp rakjuk rendbe, még nem igazán van teljesen kész, de ha jönnek a rokonok/ barátok/ismerősök, nem örülök ha látják, mert szégyellem hogy nem lesz olyan palota, amiből ők jöttek, ez csak egy egyszerű kis parasztház, és csak azért dicsérik meg, hogy "kelljen valamit mondani rá". Vagy például többen mondják, hogy szép az arcom, és egyszerűen nem akarom elhinni, és beképzelem, hogy valójában magában nem is ezt gondolja, ha elfordul, nevet rajtam. Az esküvőmön is szorongó voltam, nem éreztem magamat jól, hogy mindenki néz, és bárcsak visszafordíthatnám az időt, hogy boldog legyen az a nap, de őszintén, nem volt. Ráadásul eljött az a kollégám, akit nem szeretek, meg sem hívtam, ő se bír engem, de csak azért jött el, hogy ott tegye a szépet, meg persze hogy kíváncsiskodjon. Az esküvői képeket nem nagyon nézegetem, mert rettenetesen savanyú vagyok rajtuk, mindegyiken fáradt, önbizalomhiányos képet vágok. Később persze megbánom, hogy olyan voltam, de akkor és abban a pillanatban nem tudok helyesen reagálni semmire. Miből fakad ez a sok keserű gondolat? Lehet köze mindahhoz, hogy gyerekkoromban sokat bántottak? Hogyan higgyek az embereknek?