Szerintetek szükségem van segítségre, vagy ez csak egy rossz időszak?

Mostanában életem egyik legrosszabb időszakát élem, és nem tudom tisztán eldönteni, hogy én most akkor depressziós lettem, vagy mi történik velem.

Az egész ott gyökerezik, hogy számomra is meglepő és megdöbbentő, mennyire gyűlölöm magam, és mindent, ami vagyok. Utálom a külsőm, a testalkatom, az arcom, a bőröm. Bárkire nézek, mindenkit szebbnek látok, épp ezért is számomra a párkeresés szinte lehetetlen. Ha valaki azt mondja nekem, hogy tetszem neki, elzárkózom, eltaszítom magamtól, mert teljesen biztos vagyok benne, hogy csak a haverjaival fogadott, hogy randizzon a csúnya lánnyal vagy ilyesmi.

Ami viszont ennél is komplexebb, az az, amit a belsőmről gondolok. Ez a mindennapi küzdelmem, ez az, ami annyi negativitást és haragot szül, hogy nem tudok szabadulni tőle. Teljesen biztos vagyok benne, hogy tehetségtelen vagyok és középszerű, semmit nem tudok megcsinálni, haszontalan vagyok, nem tudok kommunikálni, nem vagyok törtető, nem vagyok határozott. Az érzelmeimet nem tudom kezelni, menekülök előlük. A volt barátommal nemrég szakítottunk, mert nem foglalkozott velem. Ezek után az volt a kérdésem, hogy ezen miért is lepődök meg? A legunalmasabb ember lehetek mások szemében, és még szexelni sem tudok, mert annyira utálom a testem (1 év alatt is képtelen voltam lefeküdni vele).

Ez önmagában lehet, hogy nem is lenne baj, nem születhet mindenki sikeresnek, kellenek az adminisztrátorok, eladók, gyári munkások. De az igényeim óriásiak, én be akarom járni a világot, jókat akarok enni, nagyvárosban élni, normálisan. Ha az életem olyan unalmas és semmilyen marad, amilyen most, akkor öngyilkos leszek. Márpedig az a személyiség, ami nekem van, a társadalom számára haszontalan. Borzasztóan fáj a tény, hogy soha nem fogom tudni elérni azt, amit akarok, emiatt a belső vívódás miatt, amitől nem tudok szabadulni. Tudom, hogy irracionális ez a dolog, mert rengeteg embertől hallottam már hogy különlegesnek, okosnak és vonzónak tartanak. De nem megy, minden este sírok, borzasztóan lekezelő vagyok az emberekkel néha, szorongok, anyukám szerint mintha árnyéka lennék önmagamnak. Nem tudok szabadulni az utálattól, az irigységtől...

A gondolattól, hogy miért vagyok az, aki.

Sok ismerősöm szerint rideg vagyok, bunkó vagyok. Nem értik, hogy miért. Fogalmuk sincs, hogy mit érzek. Saját magamtól nem tudok szabadulni, akárhogyan próbálkozom, nem megy.

Minden nap eszembe jut az öngyilkosság, de nem úgy, hogy megteszem, hanem a hatásába gondolok bele más emberekre. Mit gondolnának rólam a halálom után, hogyan reagálnának. Nincs olyan nap, hogy ez ne jutna eszembe, és borzasztóan elkeserít.

Szerintetek ez mentális betegség, vagy csak rossz időszakot élek?

Én nem tudom eldönteni. Azért írtam ezt ki ide, mert senki nem tud erről, a legjobb barátnőm sem. Nem akarok nyávogni, mert senkit sem érdekel, és nem is értenék. Csak véleményekre vagyok kíváncsi.

Köszi!

24L