Örülnél olyan halálának akit nem szeretsz? Ma elhunyt egy gyerekkori terrorizálom.

Csak annyiban örülnék, hogy ezek után biztos lehetek abban, hogy ő már többé nem fog bántani.

Én sosem kívánok rosszat másnak, csak annyit, hogy ő engem ne bántson többé. Ha azért nem fog bántani, mert messzire költöztem onnét, az nekem ugyanúgy elég lenne.

De a szenvedésének, halálának nem örülnék. Az más kérdés, hogy nem is sajnálnám úgy, mint egy általam tisztelt embert. Egyszerűen vállat vonnék és nem foglalkoznék vele.

Engem általános iskolában terrorizált és vert meg párszor egy küzdősportos srác. Direkt nem írom mire járt. Nagyon megnyomorított lelkileg, kemény 6 éven keresztül (harmadik elején kezdte és nyolcadikig ment). Teljes terror alatt tartott. Állandóan maga mellett, mintha legjobb barátok lennénk, de elijesztett tőlem mindenkit, idiótának állított be, ellehetetlenítette hogy bárkivel barátkozzak. Ő meg a barátomat játszva a közönség előtt két bántalmazás között eljátszotta hogy milyen kedves hogy a sok dolog ellenére még lóg velem. Semmi másra se tudtam gondolni csak hogy én ezeket még hogy meg fogom rajta bosszúlni. Évekig semmi más célom nem volt csak túlélni, majd utána középiskolás évek alatt bosszút forralni.

Elkezdtem én is a küzdősportot azzal a gondolattal hogy egyszer nagyon elverem. Más egyesületnél természetesen hogy legyen esélyem úgy fejlődni, hogy nem ver szét még edzésen is, és nem lesz pokol nekem az edzés. Direkt olyan egyesületet választottam ami arról volt híres hogy a legdurvább full kontakt edzéseket tartják. Középsuli alatt évekig szétütve mentem haza. Jobban megvertük egymást, mint amiket ő csinált velem. De edzés alatt nem zavart, mert ott a srácok hiába ütöttek nagyot, amúgy rendesek voltak. És csak az járt a fejemben hogy minden egyes edzéssel közelebb vagyok ahoz hogy nyomorékra verem minimum, de lehet kiütöm a fogait ha az élet megadja egyszer hogy közös meccsünk lesz egy bajnokságon és szabadon rá leszek eresztve.

Szóval kigyúrtam magam, kondiba jártam, mellé 2 helyre edzeni, szedtem a súlynövelőt meg ugye heti 5 alkalommal 2 órát verekedtem az edzésen. Nem vettem fel semmi extra tantárgyat vagy szakkört középiskolában hogy erre az egészre legyen időm. Jegyeim is olyanok voltak amilyenek. Suli után meg egyből vagy kondi vagy edzés.

A vége az lett hogy a gyereknek agydaganata lett, és nem sokkal rá elhunyt.

Családjától tudtam meg. Hiszen ők abban a tudatban voltak hogy annak idején nagy barátok voltunk.

Te ne tudd meg én hogy szégyelltem magam. Szégyelltem hogy én a halálát kívántam. És azóta is szégyellem hogy mindenek ellenére a kavargó érzések között volt egy kis megnyugvás és egy kis káröröm. De a leginkább a csalódottság érzését szégyellem hogy nem verhettem még meg. Szóval ezekkel az érzésekkel "gyászoltam".

Az volt az a pont hogy rájöttem hogy nem vagyok, sose voltam és sose leszek az akire azt mondanád hogy egy "Jó ember". Ekkor voltam 17 éves, talán 18.