Hová tűntek szerinted a régóta eltűnt emberek? Tűnt már el valakid, ismerősöd?

Szerintem a legtöbbször meghalnak. Vagy megölik őket vagy simán baleset éri őket.

A rendőrség oldalan köröznek eltűnt személyek mellett hullákat és testrészeket is...

Pár éve történt meg anyukám kolléganőjének a fiával. Igen gazdag család, a fiú eldöntötte, hogy biciklivel útra kel. Mindig írt az anyjáéknak hol van, merre. Már Nepálban volt, mikor utoljára jelentkezett és heteken keresztül nem kaptak róla hírt. Az apja azt hiszem a másik fiával odautazott őt megkeresni. Felvették az ottani keresőcsoporttal a kapcsolatot, a Vöröskereszttel is, helikopterrel és gyalogosan is keresték. Kinyomozták hogy utoljára egy sátorozó helyen volt a Mount Everest-nél a nepáli oldalon. A sátrát megtalálták az ottaniak, de minden dolga, még a telefonja is benne volt. Ő viszont sehol. Akkoriban nálunk (Szlovákia) ennek nagy sajtóhíre volt. De azóta se találták meg. Nem tudni hol lehet. A szülei rengeteg pénzt kiadtak a keresésére és az anyján lehet látni mennyire megviselte őt. Az anyja hisz benne, hogy nem halt meg, csak beállt szerzetesnek és mivel ők teljesen elszigetelten élnek és nem mehet be civil hozzájuk, ezért nem tudják kideríteni és a fiú sem ad emiatt magáról jelet.

Talán 4 évvel ezelőtt egy kb. 60 éves sportoló nő egyik napról a másikra eltűnt a városból, ahol lakott. A szomszédok értesítették a lányát, aki több száz km-re élt tőle. Semmi cetlit, üzenetet nem hagyott hátra, még fel sem hívott senkit. Kerestette a rendőrséggel, a kórházakban stb. Nem találták meg. Több mint 2 évre rá, egyszer csak jöttek a hír, hogy megtalálták őt Spanyolországban. A lánya szinte sokkot kapott, és szinte mindenki, hogy előkerült. Én nem beszéltem vele, de azt mondták, hogy biciklitúrára indult , egészen Spanyolországig ment és sátorban aludt ennyi ideig. Hogy honnét volt pénze, meg hogy bírta az utat, meg miért így egyik-napról a másikra tűnt el szó nélkül, meg hasonlókat nem tudok. Azóta a nő együtt él a lánya családjával.

#2 Gondolom nem mindegyikük éli meg a felnőtt kort, de felnőtt prostituáltakra is szükség van, szóval aki igen, az átkerül a pedofiloktól a "sima" kuncsaftokig. Lehet, hogy láttál is az út szélén vagy egy utcasarkon olyanokat, akik emberkereskedelem áldozatai voltak.

Közel sincs annyi szexmunkás, mint amennyire igény lenne, így a "striciknek" a saját kezükbe kell venniük a dolgokat. Nem véletlen, hogy ahol legális a prostitúció, ott a legmagasabb az emberkereskedelem áldozatainak száma is. (lásd: hollandia)

Till Tomi ovis csoporttársam volt, én személy szerint nem igazán emlékszem rá. Szerettünk együtt játszani az oviban a szüleim elmondása szerint, nagyjából ennyi.

Mai napig a város legrejtélyesebb története szerintem. Én azt gondolom, hogy rosszkor lehetett rossz helyen szegény. Ennyi év után azért az emberben csak feltámad annyi bátorság, ha bárhol máshol is van a világon, hogy valakinek elkottyintja hogy máshonnan jött, valakinek biztosan hiányzik, akkor is, ha fél valakitől, vagy valamitől.

A szerencsésebb helyzet az, ha valaki még előkerül élve hosszú évek után, de azt gondolom ez nagyon ritka.

Hogy hova tűnhetnek el emberek ennyire nyom nélkül, azt csak a jó isten tudhatja. És ez most nem az a kategória, aki elcsatangol, vagy 12 évesen úgy dönt, hogy világgá megy (aztán max két nap múlva haza is megy inkább).

Egyszer én is a frászt hoztam a szüleimre. Másodikos lehettem talán, 150 méterre laktunk a sulitól, így már egyedül mehettem haza. Na de én nem haza mentem, hanem az egyik osztálytársamhoz játszani. Estefelé az anyukája már többször is megkérdezte, hogy nem kellene-e még hazamennem, tudják-e anyuék, hogy itt vagyok, de én mindig valami kitérő választ adtam, azt mondtam, hogy szóltam otthon, mert jól éreztük magunkat, belemerültünk a játékba. Fél 9-9 körül már sötétedett, amikor az osztálytársam anyukája hazaküldött (pedig még akkor is mondogattuk, hogy akár ott is aludhatnék, milyen jó lenne). Két tömbre laktunk, boldogan bandukoltam haza az iskolatáskával a hátamon nyugtázva, hogy milyen jól eltöltöttem ezt a napot. A kulcsomat lusta voltam elővenni, úgyhogy felcsengettem, apu kinézett az erkélyen és csak annyit kiabált ki idegesen, hogy "akkor most eredj és keresd meg anyádat", majd bement, én meg csak néztem, hogy most mivan. Miután egyértelművé vált, hogy nem fog beengedni, hát elindultam a másik irányba és az utca végén pont szembejött anyu zokogva, kisírt szemekkel. Megpördített a tengelyem körül és szinte szó szerint rugdosott hazáig szipogva, sosem felejtem el azt a pártíz métert és a négy emeletet, a nyomasztó csendet, a szempárt a hátamban. Sokkal rosszabb volt ez, mintha összeszídott volna. A csendből tudtam, hogy most tényleg nagyon rosszat csináltam.

Aztán már csak az a következő képem, hogy sírok, anyu mellém feküdt az ágyamba, ő is sírt, majd amikor kértem, hogy ne haragudjon rám ennyire, akkor elmondta, hogy nem haragszik, de mennyire aggódott értem, félt hogy valakik valami rosszat tettek velem és ilyet nem szabad csinálni, soha többé ne tűnjek el anélkül, hogy nem szólok nekik.

Ez egyébként végig kísért az életemben, mert ugyan mostmár 200 km-re élünk egymástól, de ha utazunk valahova akár csak 1-2 napra, akkor is tudatom vele a mai napig, hogy hova mentem és kivel. :)

Én csak egy vagyok, de hány olyan gyerek lehet még, mint én voltam. Bele sem gondol, hogy nem szólt, valaki keresheti, hiányozhat neki. Nem biztos, hogy szándékosan akart rosszat és az is elég ha csak egyszer találkozik az ember gyereke ilyenkor rossz emberrel.

Akkor még nem nevelték olyan erősen bele az emberbe, hogy a szomszéd Piroska nénibe se bízzon és egy cukorkát se fogadjon el tőle. Főleg az autójába ne szálljon be.