Miért tartjàk sokan olyan fontosnak, jó dolognak azt, hogy valaki "lépjenn ki a komfort zónájából"?

Aki valósan látja a helyzetét az tudja hogy kell-e váltania vagy nem, egy fizikai melós nem fog váltogatni évente munkahelyet, de ahol dolgozom ott az ügyvezető volt kint Ohio-ban pár évig ott is raktári területen volt nagy pozícióban, aztán visszajött ide Borsodba, viszont az ilyen szerintem ott dolgozhat a világban, ahol akar, vagy 3 nyelvet beszél felsőfokon

Egy komoly szakember nem fog évekig egy ponton tengődni, mert továbbképzéseken vesznek részt, vándorolnak állásból-állásba.

Ha én kilépnék a komfortzónámból a kis hegesztő végzettségemmel, akkor Hollandia lenne a célirány nem Magyarország, itt már nincs értelme hajtani mert sose fizetnek meg.

Pont azok a boldog emberek, akik értékelni tudják azt, amijük van, és igenis boldogok a saját komfortzónájukban. Szerintem az ilyeneknek hülyeség kilépni belőle, a legnagyobb ostobaság lenne otthagyni a boldogságot. Pl. semmi értelme kockáztatni az életüket/egészségüket pl. valami extrém sporttal csak azért, hogy elmondhassák magukról, "kiléptem a komfortzónámból (mert mostanában ez olyan menő dolog)".

Időnként minden ember kénytelen kizökkenni a komfortzónájából, amikor valami rossz dolog éri, pl. meghal valakije, vagy súlyos baleset ér valakit a családjából, betegség üti fel a fejét, stb. Szerintem arra sem jó direkt kilépni a komfortzónánkból, hogy az ilyen helyzetekre felkészüljünk, mert ezekre egyszerűen nem lehet felkészülni.

Úgyhogy szerintem is csak akkor van értelme kilépnie az embernek a komfortzónájából, amikor változtatni akar az élete valamelyik részén: pl. ha unja a munkáját vagy hülye a főnöke, másik munkát keres, vagy ha nem tud mit kezdeni a szabadidejével, belevág egy új hobbiba.

"másoknak az miért fáj, ha nem akar valaki "kilépni a komfort zónájából"?"

Sok esetben azért, mert az ilyen embert nehezebb lesz kihasználni. Mert aki nem szeret kilépni a komfortzónájából, az nagyon valószínű, hogy pl.

- nem akar majd kertesházba költözni a panelból még az első gyerek megszületése előtt csak azért, mert a párja ezt kvázi előírja, feltételül szabja a gyerekvállalással kapcsolatban, holott a panelban is remekül elférnének a gyerekkel együtt is

- nem fogja széthajtani a belét mindig újabb és újabb pozíciókra törve, hogy a párja mindig a legutolsó divat szerint öltözhessen és a legpuccosabb helyekre járhasson nyaralni

- stb.

Azért, amiért "gondolkodj pozitívan", "azt kapod a világtól, amit te sugárzol a világba", "bármi lehetséges, ha eléggé akarod", meg egyéb kókler közhelyes humbugok. Azok, akik ezeket a közhelyeket megírták, nem működő elméleteket kidolgozták, már megkapták érte a jutalmukat, a nyomorult átlagember meg, aki beszopja a baromságaikat, és emiatt évekig dolgozik számára túl nagy kihívást nyújtó, vagy csak szimplán a személyiségéhez nem illő munkahelyen, és emiatt megtörik a normális életvitele, hát az meg kit érdekel?

Én elég szélsőségesen introvertált vagyok, kiléphetnék a komfortzónámból, és elmehetnék mondjuk televíziós műsorvezetőnek. Szerintetek hány hét alatt kapnék idegösszeroppanást, gyomorfekélyt és egyéb stressz okozta betegségeket? És ne mondja nekem azt egy konyhapszichó-bullshithívő se, hogy "de itt nem erről van szó", mert de, rohadtul erről van szó, hogy neked van egy alapvető személyiséged, amihez nyilván addig keresgélsz munkahelyeket és munkaköröket, amíg meg nem találod azt, amiről azt gondolod, hogy ez neked a legjobb. De ezek a nyomorultak elhitetik veled, hogy ami neked tökéletesen megfelel, az valójában kevés, és sokkal többre kell, hogy vágyj. Nyilván van valami kis igazuk, mert néha muszáj váltani, de azt az ember magától is fogja érezni, mikor kell. Egyetlen tériszonyos se lett még attól boldogabb szerintem, hogy valahogy fogcsikorgatva kibírt egy menetet az óriáskeréken. Erről ennyit.

Most épp ez a divat a világnak ezen a részén. Fejlődünk, túlszárnyalunk mindent, a határ a csillagos ég, bármit el lehet érni, mert ez egy szabad világ, mindenki lehet milliárdos - ehhez pedig kell ez a bizonyos "komfortzóna" dolog, kell, hogy akármit is érsz el, soha ne legyél vele elégedett és mindig többet akarj.

Nem is olyan rég, az ún. rendszerváltás előtt más volt az uralkodó irányzat. Akkoriban épp az volt az általános jótanács, hogy mindenki maradjon meg a komfortzónájában. Járd ki az iskolát, tanulj szakmát, helyezkedj el ott, ahol "felszabadultál", aztán dolgozz 40 évig, közben építsd fel a Kádár-kockádat, lesz majd neked Trabantkád, telked - csak mindent szépen, lassan, sorjában. Nem újítgatunk, nem csökkentjük a termelési holtidőket és a selejtet, nem írjuk újra a tervet, nem hozunk be mindenféle cifra kompjúteres kütyüt Nyugatról, hanem csak úgy békésen, megfontoltan megy az élet, neked is kijut majd egyszer az a kevéske luxus, ami jár. Akkoriban épp arra néztek ferde szemmel, aki a mai fogalmaink szerint kilépett volna a komfortzónájából.

Előtte, a két világháború között nagyapám elmondása szerint egy harmadik szemlélet uralkodott. Tudták, hogy nekik most rossz és nem is lesz jobb, de akkor meg úgy voltak vele, hogy áldozatot kell hozni. Igaz, hogy nem telik cipőre, kenyér se sok van, tüzelő se nagyon akad, de ki kell tartani és majd egyszer, a revíziókor eljön a Kánaán. Akkoriban szinte bűnösnek számított az, aki egyáltalán komfortzónára mert gondolni, mert most épp áldozathozatal és kitartás van, nem lehet a te szakadt cipődre odafigyelni, fiam, mikor több millió honfitársad él a gonosz kisantant-országok által ellopott területeken és ezeket kell visszacsatolnunk.

Nincs új a nap alatt, mindig van valami uralkodó ideológia, aki pedig nem igazodik hozzá, azt hamar megszólják.

Ha valaki boldog, elégedett az életével, arra ez nyilván nem áll, nem erre kell gondolni.

De sokan élik úgy az életüket, hogy az újtól vagy a kudarctól való félelem miatt, bennmaradnak egy rossz de elviselhető kapcsolatban, egy rossz de elviselhető munkahelyen, irigyek mindenkire, és persze mindig egy rajtuk kívülálló erő az oka, hogy nem azt az életet élik, mint amire valójában vágynak. Így persze fel is mentik magukat a saját életük felelőssége alól.

Nekem például komoly nehézséget okoz sokszor hogy kilépjek a konfortzónámból, hogy mást ne mondjak ismerkedés terén. Mivel félek az elutasítástól, így szinte nem is randizok, mert "jó így nekem". Ennél fogva, inkább eltöltöm az időm a megszokott, kellemes dolgokkal, mint hogy kockáztassak, és pl. odamenjek egy tetsző pasihoz, vagy akár csak a szemébe nézzek. Tehát zónán belül maradok, ami biztonságos és kellemes, de azért nyilván hiányzik egy társ, meg így nagyából semerre sem halad a magánéletem. Nem élek meg egy csomó dolgot, amit csak párkapcsolatban lehet, el sem kezdem sorolni, mindenki tudja.

"zónán belül maradok, ami biztonságos és kellemes, de azért nyilván hiányzik egy társ, meg így nagyából semerre sem halad a magánéletem. Nem élek meg egy csomó dolgot, amit csak párkapcsolatban lehet"

Amikor majd tényleg hiányozni fog egy társ, akkor ki fogsz lépni a komfortzónádból, ne izgulj. Amikor már lesz olyan valaki a láthatáron, aki miatt érdemes lesz.

Amíg meg nincs ilyen, amíg "semerre sem halad a magánéleted", addig legalább nem mész bele mindenféle olyan kapcsolatba, ami csak a kirakatba kéne, nehogy megszóljanak, hogy nincs senkid, nem hajszolod bele olyan problémákba, amik fel sem merülnek, ha kivárod, hogy olyan valakivel találkozz, akivel valóban érdemes hosszú távon tervezni, vagyis egy csomó bajtól megóvod magad. Ezt az időszakot nagyon is okosan kihasználhatod arra, hogy megismerd saját magadat, hogy tisztázd magaddal, milyen elvárásaid vannak egy társsal szemben, mik azok a legfontosabb kérdések, amikben nem szabad kompromisszumot kötnöd (pl. világnézet? dohányzás? vallásosság? akármi), és mi az, ami nem olyan fontos (szőke? barna? fekete?, van-e már gyereke, stb.), nem csak úgy belesodródsz egy (később te is belátnád, hogy) vállalhatatlan kapcsolatba csak azért, hogy végre legyen már valakid.