Túl furcsa vagyok?

Már kis koromban is elítéltek, mert valahogy nem voltam olyan, mint a többi lány. Nem szerettem a szoknyát és/vagy a ruhákat. Még a shortokat sem. Ahogyan a hosszú hajat sem. A személyiségem sem tetszett nekik, mivel azt mondják, hogy nem ebben a világban élek (mert a képzelőerőm nagy, és hogy folyton az izgalmas „kalandokat” kerestem).

Aztán suliban sem változott sok dolog. A szüleim elválltak, így ötödikben új suliba kerültem, ahol próbáltam más lenni, de rájöttem, hogy ez nem túl jó ötlet (és tudom, hogy érződött, hogy nem ez az igazi arcom). Végül 1 év után újra önmagam adtam, és el is fogadtak így. Aztán az idő teltével a lányok elkezdtek "csajosodni": smink; szoknyák és shortok a suliba (ami eleve nem etikus a suliba). Ezen kívül elkezdtünk érni és fejlődni, ami nekem egy idő után kényelmetlenné vállt számomra, ezért folyton pulcsiba voltam. Ekkor vágattam le a hajamat, mert nem éreztem jól magam hosszú hajjal.

Aztán elkezdtek állandóan a pasikról beszélni nekem, és arról, hogy éppen hányadik tetszik nekik. Én nem igen szóltam bele a beszélgetésekbe. Nem szerettem eljárni velük shoppingolni. Nem szeretem, a lányos TV műsorokat, inkább focit, vagy más sportokat nézek szívesen. Így én voltam az évfolyamon az egyetlen lány, aki még az ünnepélyeken is gatyában "virít", nem sminkeli magát még csak minimálisan sem, és akinek rövid haja van. Emellett több fiúnál is erősebb vagyok az osztályban. (Egyszerűbben fiús lány vagyok.)

Ezen kívül egy év végi táborban felelsz vagy merszeztünk, és az volt egy fiú dolga, hogy lesmároljon, de én azt mondtam, hogy nem. A következő felelésnél meg kiderült, hogy én még nem csókolóztam senkivel, emiatt mindenki botránkozott. Emiatt besokalltam és elküldtem mindenkit a p.csába, hogy miért kell ezen botránkozni, ez az én dolgom.

A suli utolsó hetében meghallottam egy beszélgetést. Pár fiú és lány arról beszél, hogy most már igazán én is lehetnék olyan, mint a többi lány. Vehetnék fel legalább egy magas talpú cipőt, vagy szoknyát. Minimum kéne nekem egy parfüm és egy szempillaspirál. Nem kéne mindig hosszúgatyában és pulcsiban lennem stb. A többit nem tudom, mit mondtak, mert nem lett volna túl szép dolog kihallgatni őket, ezért inkább elhúztam onnan.

Az évzárón, amikor bizi osztás előtt mindig kihívják azokat a tanulókat, akik kitűnőek lettek. Az osztályomban csak is én lettem az, és, amikor visszamentem az osztályhoz hallottam, hogy a mögöttem lévő valakinek odasúgja, hogy a sok tanulás helyett talán azzal is foglalkoznom kéne, hogy ne úgy nézzek ki hátulról, mint egy fiú.

Az osztályban nagy búcsúzkodás közepett meg letapizott az egyik osztálytársam, a haverjai meg röhögtek ezen. Én egy rohadt nagy pofont adtam neki, és az anyja utána még velem ordibált, hogy mit képzelek magamról, milyen jogon csinálom ezt. Aztán elmagyaráztam neki a dolgot (persze bocsánatot kért tőlem). Aztán mentünk hazafelé és a „barátnőim” nem bírták megérteni, hogy nem tapizhat le bárkit csak úgy, főleg, hogy nem is pasim. Ők meg csak azzal érveltek, hogy „El kell fogadnom, hogy közeledik felém valaki”. Erre csak rávágtam, hogy „De nem ilyen módon!”, és ott hagytam őket. Erre elkezdtek nevetni és utánam kiabáltak, hogy „Örülj, hogy legalább nem nézett hátulról fiúnak!”, ezzel megalázva több másik ismerősöm és szüleik előtt, az utcán. (Otthon csak a tipikus dumát nyomta anyám, és később apám is, hogy „Jaj ne foglalkozz velük!”. Azóta meg az állítólagos legjobb barátnőmmel sem beszéltem, mert ő is csak kinevet már stb.

Ezért kezdtem el gondolkodni, hogy lehet tényleg meg kéne próbálnom hasonlítani, a többi lányra. Ezzel az a baj, hogy ha azt csinálnám, amit ők, akkor nem érezném jól magam a saját bőrömben. Szerintetek tényleg túl furcsa vagyok? (És nem, nem vagyok leszbikus, se transzvesztita, ugyanúgy a női részlegen vásárolok, vagy uniszex ruhákat hordok.)