Szerintetek törvényszerűen el kell otthonról költözni?

Amúgy azt vallom, hogy szülőként arra kellene törekedni, hogy a gyerekünknek megteremtsük az elköltözés feltételeit.

Nálunk az alkoholista apám elitta minden pénzünket, diákmunkával, iskola melletti munkával, diákhitellel éltem napról napra 25-26 éves koromig, onnantól tudtam normális munkát keresni és teljesen lábra állni.

Ha apám nem egy segélyes piás aki a havi 50-60 ezrét is elissza, hanem dolgozó ember aki 25 év alatt nem csak elveri a pénzt, hanem félre is tesz, akkor simán vehettünk volna 7-8 millióért garzon lakást amikor még olcsó volt. Nem kellett volna hozzá milliomosnak lenni.

Mostanra meg b..szhatom, a fizetés harmadát elviszi az albérlet, amit spórolok azzal is kitörölhetem úgy mennek fel az árak, pedig nem is keresek rosszul. És nagyjából örülök, ha magamnak megteremtem egyszer a saját lakást, nem hogy a leendő gyerekemnek...

Jajj már megint itt az a majom, aki az orvosokat és az orvosit tekinti a teremtés koronájának? Ehh..

Egyénként 25 felett azért már érdemes elköltözni, tényleg jobb hatással van az emberre. De véleményem szerint az ember addig függ a szüleitől, addig maradsz gyerek valahol lélekben amíg a szüleid meg nem halnak.

Nem kell. Sőt, azt gondolom, sokszor maradni a nehezebb út, mert tény, így nehezebb kivívni azt, hogy egyenrangú felnőttként tekintsenek rád. Otthon is meg kell vívni ezért a magad harcait.

Én a lakóhelyemhez közeli egyetemet választottam, ezért koli nem játszott. Anyám egyedül maradt volna, ha elmegyek, annak nem lett volna sok értelme, hogy én egy szobát vegyek ki valahol, ő meg egyedül maradjon a házban, ami jó helyen van és amit én is szeretek, de amit gondozni sem bír egyedül.

Úgyhogy átalakítottuk 2 generációssá, mert a "gyerekszoba" egy idő után tényleg nem működőképes megoldás. Mivel egyre nagyobb részt vállaltam a közös életünk szervezésében, anyám egyenrangú felnőttként kezdett rám tekinteni, így az érzelmi akadályok is elhárultak.

Ameddig nem akarok összeköltözni senkivel, addig így tökéletes. Mindketten magasabb életszínvonalat tudunk így tartani, mintha kétfelé szakadtunk volna, csak azért meg nem jutunk dűlőre egymással annak ellenére, hogy egy család vagyunk (meg segítjük is egymást)