Az emberek miért értékelik többre a tehetséget, mint a kemény munkát, erőfeszítést, amikor a tehetségért a szerencsés "kiválasztottnak" két fűszálat sem kellett keresztbe tennie?

Az öcsikém nagy tehetség a saját területén, és én a "középszerű" csodálom is ezért. Tényleg alig kell tennie azért, hogy fejlődjön, de pont emiatt nem alakult ki benne, hogy erős és kitartó legyen. Ezzel szemben vagyunk mi (azért mi, mert gondolom te is), akiknek meg kell harcolni mindenért. Ahelyett, hogy itt szomorkodsz, hogy milyen kártyákat kaptál, fordítsd az előnyödre.

És nem, senki nem nézi le azt, akin érződik az "izzadsagszagú erőlködés".

Olyan nincs, hogy valaki munka nélkül kiemelkedő legyen. Képességek és készségek vannak, ezek fejleszthetőek.

Táncosoknál meghatározó a csontozat, ettől még az is megtanulhatja aki ennek nem felel meg és annak is ugynúgy meg kell szakadni aki meg tökéletes alkatilag. Mindennel így van ez. Nincs olyan, hogy semmit nem kell tenni érte és csak úgy elismerik mert megszületett.

A másik meg szerintem külön problémát jelent mikor valakit "tehetségként" kezelnek, mert azoktól valahogy azt sem tudják mit várnak el, de azért állandóan ott az a nyomás, hogy teljesíteni kell valamit, amiről kb. azt se tudják mi lehet. Mert hát mire való a tehetség, ha nem arra, hogy megmutatkozzon, mégha az ember rá is megy erre, akkor is mindenáron.

Az élet igazságtalan, csak ezt a civilizáció védőburkában néha hajlamosak vagyunk elfelejteni. A tény, hogy az embert hagyják kibontakozni és lehetőség van szintet lépni már önmagában nagy vívmány. Régen ha nő voltál, alacsonyabb osztályból való, más vallású, már cseszhetted az egészet. Az maradtál aminek születtél nagyon kevés kivételtől eltekintve. Ma már szinte rugdossák az embert hogy javítson magán, akarjon többet, tanuljon, fejlődjön. Még mindig visszahúzó tényező a politikai hovatartozás, de 30 éve már javuló tendenciát mutat.

Ha viszont valaki szépnek és okosnak születik, az mindig ki fog tűnni már idejekorán és így abban a közegben nő fel, hogy ő szép és okos. Önmagában ez a tudat már elég a sikeres élethez és ahhoz, hogy mások csodálják, miközben ez a genetikai lottó szerencsés következménye.

Aki tehetségtelen, de erőlködik, annak a kemény munkája nem ér semmit, de semmit. Az egyedül az ő maga hibája, hogy olyanban erőlködik, amiben sosem lesz kiemelkedő, és nem képes belátni, hogy azon a pályán semmi keresnivalója. Mint pl. az X-faktor selejtezőjében a fülsiketítő módon vernyogók. Az nem érdem, hanem hülyeség, amikor vki a semmibe feccöl energiát.

De azért az őstehetséget tudás, edzés nélkül senki sem szokta agyonajnározni, max. a haverok meg a rokonok, vagy kb. 2 pillanatig ajnározza mindenki (csinált pl. vmit Utasi Árpika a Csillag Születik-győzelme óta? semmit. mert nem törődtek vele azóta, hagyták nőni, mint a dudva... 1 hónapig volt érdekes). Ha az nincs gondozva, látszódni fog, hogy belül üres. Akit te simán szerencsésnek látsz, az az esetek többségében ugyanolyan keményen dolgozik az adottságain, mint aki erőlködik, csak neki talán könnyebben megy meg gyorsabban látszódik az érzéke miatt az eredmény. Az énekesek is folyamatosan járnak énektanárhoz meg a hangjukat is óvják, Hosszú Katinka sem csak becsobban a medencébe, azt' hadd szóljon.

Mert a tehetséget gondozni is könnyebb és (jó esetben) kifizetődőbb, ez ilyen egyszerű. Voltam már a mérleg mindkét oldalán. Az előző munkahelyemen nagyon tehetséges voltam abban, amit csináltam. Miután beadtam a felmondásomat, kb 5 embert hoztak a helyemre, egyiket sem tartották meg. El tudták volna érni azt a szintet, mint én, csak lassabban. A vezetőség ezt nem akarta megvárni.

Gyerekkoromban nem sok választott el a profi sportolói karriertől, de nem voltam olyan tehetséges, mint 1-2 társam, hiába adtam bele mindent. Ezt akkor nagyon igazságtalannak éreztem.

Jelenleg edzőként is dolgozom, ugyanabban a sportágban. Már megértettem. :)

Ennek ellenére meggyőződésem és hitvallásom egyben, hogy legalább annyira kell értékelni egy kevésbé tehetséges, de kemény munkát végző embert, mint a tehetséges, de keveset dolgozót. Ha pedig valaki tehetséges és e mellett alázatos is, nálam ő az igazi tehetség.

El kell fogadni, hogy az emberek nagy része semmiben sem tehetséges, csak megtanul pár dolgot legjobb esetben középszerűen. Az ember ezzel felnőtt koráig nem szembesül, mert az anyja szemében ő a legszebb-legjobb, az óvodában a csoportváltásért is plakettet kapnak, az iskolában a többi középszerű között elért első helyezés is érmet érdemel, majd jönnek a különböző támogatások ilyen-olyan hátrányos helyzetért és hasonlókért.

Mire kikerülnek az iskolából, a leggatyább gyereknek is van legalább egy díja a semmiért, aztán jön a felnőtt életben az óriási meglepetés: nem vagy tehetséges, nem voltál régen sem az, csak olyan korban élsz ahol a semmiért is díjazzák a gyereket önbizalomnövelésként. Nesze, itt a partvis.

A valóban tehetségeseket már idejekorán elkülönítik a középszerűektől, mert lehúznák őt. Ez a kegyetlen valóság. Viszont kimondani sem lehet, hogy a más gyereke kivételes, a tiéd meg soha nem lesz az, ezért a díjazós rendszer.

Amikor pedig a középszerű felnő, már nem kell kertelni. Ezt persze sokan nem fogadják el, olyan területre merészkednek ahol esélyük sincs, keményen dolgoznak csak azért, hogy elérjék a töredékét annak, amit a tehetséges évekkel korábban már tudott. Csalódnak, váltanak, de az sem megy. És miért izzadtságszagú? Mert a középszerű ember azt hiszi, hogy csak azért, mert éveket vagy egy életet fektet bele egy területbe, attól már kiérdemli a tehetséges-jelzőt. Nem érti meg, hogy ez már nem a gyerekkor ahol ez jár, hanem a felnőttkor ahol ez csak a töredéknek adatik meg. Igaz ez az önjelölt művészekre is, de a belterjes közösségek ünnepelt ripacsaira is, akik magukat kiáltják ki jónak, ha már a közvélemény nem hajlandó erre. Üdv a való életben.