Meg tudnék változni, pontosabban vissza tudnám szerezni az úton elveszett gyermeki ártatlanságomat? Egyre inkább úgy érzem, kezdek pocsék emberré válni. //nagyon hosszú// 16/l

Nem is olyan régen még kisgyerek voltam, ami tartalmazta a gyermeki ártatlanságot és tudatlanságot. Fényesnek láttam a világot, tele lehetőségekkel, és álmokkal, ráadásul optimista is voltam, mert elhittem, hogy én ezt meg tudom csinálni. De az évek folyamán a kis világom, ami alapból nem volt teljesen tökéletes, kezdett szétesni apám mára néhai nevelőapja miatt, és még néhány dolog miatt, amiket inkább nem fejtek ki, mert nem tudnám egy oldalba összefoglalni. Régen az volt az álmom, hogy amikor a "nagy leszek", vagyis középiskolás, megtalálom a szerelmet, aztán házasság, gyerekek, és boldogan éltünk míg meg nem haltunk. Életem folyamán pedig rajzművész és masszőr leszek. Az iskolás éveim kellemesen fognak telni, és szerzek igaz barátokat.

Általános 8.-ra a barátnőimnek sikerült engem úgymond felturbózniuk, lelket önteniük belém, és kihozni a teljes sötétségből, amiben éreztem magam minden nap az otthoni helyzetnek köszönhetően. Pozitívan kezdtem neki a középiskolának, aminek a végére, plusz a nyári gyakorlat végére egy lelki roncs lettem az osztálytársaknak köszönhetően. Ebben az évben máshol kezdtem, más szakon, de ott sem volt jobb semmivel, ráadásul a szakma se ment, ezért egy hónap után otthagytam, és jöttem a jelenlegi iskolámba, ahol szeretek lenni. Szóval végül a jó iskolát, ahol nem baj, hogy olyan vagyok amilyen, hogy szeretek rajzolni, olvasni, írni, nem vagyok flegmázó és b*nkón nagyszájú, és van szókincsem is. Végre nem kell gyomorgöccsel mennem, idegesen megtennem minden lépésemet, és mindenre figyelni, mikor kötnek belém és tesznek fel hülyébbnél hülyébb kérdéseket (mint például, amiket az előző iskolámban tett fel egy lány 2 percen belül: Puncim van fagy f**zom, szűz vagyok vagy nem, miért ilyen fura a beszédem (választékosra gondolt, de mindegy), utálom e a csajt, vagy nem, és így tovább).

A problémák a következők, és elnézést, hogy eddig húztam a kérdésemben szereplő gondot.:

Empatikus voltam, még akkor is, amikor apám nevelőapja tönkre b***ta az életünket, amikor muszáj volt megkeményednem belülről. Viszont mára, mintha a bennem lévő empátiám több mint felét porig rombolták volna. Nem süllyedek letargiába ha valakinek baja van, inkább f*p*fával ugyan, de tanácsot adok neki, illetve ha tudok, és fontos az illető, akkor cselekszek is. Állatok felé viszont változatlanul nagy az empátiám, főleg az ártatlan és szeretetteljes kutyák felé. Van egy álmom, de az is elég megvalósíthatatlan. Nem látom naposnak a világot, és én vagyok az élő pesszimizmus, némi optimizmussal. Van egy lány az osztályban, aki nagyon barátkozni akar velem, engem mégsem hat meg, sőt, nekem valamiért iskolán belüli elfoglaltságon kívül nem kell semmi tőle. Valamelyest hasonlóak vagyunk, de véleményem szerint egyáltalán nem annyira, hogy barátok legyünk "iskola után" is. A barátság nem egy játék. Nem az ő hibája, mert kedves lány, de előtte nem tudom teljesen önmagamat adni, emiatt tabunak tettem néhány dolgot, amikről tudom, mivel vallásos, egy bomba robbanna benne. Ő meg közben nagyon barátkozni akar velem, iskolán kívül is.

Nem ilyen po**ék ember voltam, mint most érzem magam. Az évek alatt a vékony alakomból telt és duci közöttivé váltam, amiért kajába fojtottam a problémákat. Életemben egyetlen fiú, de még lány sem tetszett, ezáltal szerelmes sem voltam. Vannak elvárásaim, hogy kivel jönnék össze, ha tetszene valaki, amik egyáltalán nem fairek, mert egyelőre én sem tudom megtenni ezeket, vagyis néhány dolgot, de ezek lehet változnának, ha nem csak elképzeléseim lennének, hanem érzelmeim is. Ettől egyrészt po**ékul érzem magamat emberileg, másrészt úgy gondolom, hogy nem is érdemlem meg, hogy bárki belém szeressen, és nem csak azért mert egy ilyen kinek kéne. A céljaim eltűntek, illetve megváltoztak. A világot teljesen máshogy látom, mint régen. Megint magaménak szeretném tudni a régi énem kedvességét, önzetlenségét, kitartását, érzékenységét, és a sírását. Mára oda jutottam, hogy igazából sírni se tudok. Két okból kifolyólag tudok sírni. Amikor apám remélhetőleg 15-20 év múlva meghal, és nem előbb, nem viszi el semmi nyavalya, amennyi sz**ság kijutott neki egészségügyileg. A másik pedig a macskám halála lesz, illetve más állatok teteme láttán, akik mellett mindenki más elmegy. Amikor nagyapám meghalt, kipréseltem magamból két könnycseppet, nem ment több. Amikor kéne, akkor se tudok. Most ez valószínűleg kicsit ellentétes lesz, de minden pesszimizmusom ellenére, nem vagyok teljesen egy negatív paca. Úgy élek, hogy várd a legrosszabbat, készülj a legrosszabbra, és csalódj pozitívan. Nos, ennek ellenére nem vagyok egy teljesen negatív ember, aki egész napját letargiában tölti. Most csak összesítettem a problémáimat, amikkel nem tudok mit kezdeni, pedig kéne. Pszichológushoz csak kötözve tudnának elrángatni, de még úgy se, mert ott biztos, hogy akaratlanul leírná az arcom, a tekintetem, még a hangom is, hogy a pokolba kívánom az egészet, még a nőt vagy férfit is, aki a munkáját végzi csak.

Nem teszek semmi rosszat, nem szoktam senkivel flegmázni, és a problémákat normális hangnemű és ésszerű kommunikációval szoktam megoldani, ezen kívül még azzal sem beszélek úgy mint egy kutyával, aki lelki ronccsá tett.

Mindig azt mondtam magamnak, hogy van az adott problémámnál rosszabb is, ami mással történik, ezért nem is vagyok egy nyavalygógép. Viszont attól még, hogy biztos van másnak ezerszer nagyobb problémája, az enyém nem fog eltűnni, se megszűnni.

Szerintetek nagyon pocsék ember vagyok ezek alapján, és ha nem (annyira), akkor még vissza fordítható ez a borzadály?