Depressziós, elnyomott, önállótlan, döntésképtelen férfiak?

Én valami ahhoz hasonló férfi vagyok, mint amilyet írsz, csak épp 24 éves vagyok, nem 35-40. Számomra az okozza a gondokat, hogy tinikoromban nagyon szerelmes lettem a programozásba, rengeteg időt öltem bele. Ezt a szüleim annyira nem viselték jól, és megkaptam azokat a szavakat, hogy "itthon vagy b_zdmeg fiam, egész nap nem csinálsz semmit sem", "életképtelen vagy", "hogy fogsz boldogulni az életben?", "mire fogod te vinni, ha egész nap csak a gép előtt b_szod a fajtádat?". Valóban, a programozásnak nem volt olyan kézzel fogható eredménye, mint mondjuk egy asztalos munkának. A helyzet még tovább súlyosbodott akkor, amikor egyetemre mentem. Apa azt szerette volna tőlem, hogy villamosmérnöknek tanuljak, aztán menjek vele maszekban falat vésni. Egyébként amikor vele voltam dolgozni, akkor is állandóan csak azt hallgattam, hogy milyen béna vagyok. Az egyetem nem ment olyan jól, mint szerettem volna, két évet csúsztam, és amikor a legnagyobb szükségem lett volna a szüleim támogatására, ők pont akkor döftek hátba olyan szavakkal, hogy "minek tanulsz fiam, úgyse lesz diplomád". A szakmai életben ennek ellenére sikeres lettem, olyan fizetésem van, amilyenről a szüleim még csak álmodni sem mernek, a magánéletem mégis egy kész katasztrófa. A lányokkal való ismerkedésemnek gátat szab az az érzet, hogy mégis kinek kellene egy olyan semmire sem jó férfi, mint amilyen én vagyok, hogyan lehetne egyáltalán szeretni egy ilyen embert? És úgy érzem, hogy bár sikert sikerre halmoztam az életben, mégsem bizonyítottam be, hogy igenis, érek valamit.

Mindenkinek vannak nehézségei. A megoldás is problémafüggő - arra értem amit ő nem tud megoldani. Mennyi ideje vagytok házasok?

Bocsi, nem vagyok depressziós, sem férfi, csak eszembe jutott egy ötlet (a szüleim példája alapjá), amivel esetleg motiválhatnád a férjed: ha te csinálsz valamit, akkor próbáld őt is bevonni. Nem muszáj külön programot csinálni, elég, ha mondjuk főzöl és megkéred a férjed, hogy vágja össze neked a paradicsomot a kajához. Ha takarítasz, kérd meg, hogy törölje le ő a polcot. Vond be a programjaidba őt is, éreztesd vele, hogy értékes, jó munkát végez, fontos neked és jobban élvezed még a házimunkát is, ha közben az ő társaságában lehetsz. Ha tud főzni, akkor kérd meg, hogy főzze meg ő a vacsorát, mert te nem érsz rá aznap. Mikor megeszed a kaját, dicsérd meg, hogy jót főzött. (Nem muszáj főzni, csak egy példa volt, neked kell tudni, hogy miben jó a férjed és olyan "feladatokat" adni neki.) Az a lényeg, hogy vegyél észre olyan apróságokat, amiket meg tudsz dicsérni. Nem kell ész nélkül minden sz#rság miatt megdicsérni, mert ez megalázónak hatna, mintha már az is teljesímény lenne a részéről, hogy a legalapvetőbb dolgokat elvégezte egyedül. Ha időnként kiemeled azokat a dolgokat, amik tényleg értékessé teszik a férjedet (legyen ez a kinézete vagy a belső tulajdonságai, a munkájával kapcsolatos dolog, vagy ahogy veled vagy más emberekkel bánik, ahogy egy rábízott feladatot elvégez, vagy bármi más pozitívum) akkor pár dicséretből is önbizalmat gyűjthet, amitől (egy idő után) motiváltabb, önállóbb lesz, mert nyilván ő is boldogabb, ha azt látja, hogy a feleségének ilyen kis dolgokkal is örömet tud szerezni. A szüleim is néha olyan dolgok miatt dicsérik meg egymást, hogy én csak nevetek rajta ("nagyon jó így ez a hús, ahogy te összevágtad"), sokszor mondják egymásnak, hogy még ennyi idő után is szépnek látják a másikat, idén lesznek 25 éves házasok, úgyhogy láthatóan működik a dolog :D A lényeg, hogy természetesnek hasson a dolog, ne legyen túl erőltetett, te is örömed leld benne, ne "munkának" fogd fel.

Végső esetben, ha semmi nem működne elmehettek egy szakemberhez, akár ketten is. A férfiak sokszor úgy gondolják, hogy ők a világ szégyenei, ha nehéz helyzetben segítséget kérnek és inkább egyedül szenvednek, de ha már tényleg úgy látod, hogy te nem tudsz rajta segíteni, akkor próbáld meg elvinni egy pszichológushoz, van, akin sokat segít az ilyesmi.