Mi a titka azoknak az embereknek akiknek állandóan van barátjuk/barátnőjük?

Ja, hát ez egy embertípus. Az a nagyon extravertált, betegesen szociofíl, akit ha két percre magában hagynának egy üres szobában önmaga gondolataival egyetemben, belehalna. Retteg a magánytól, nem tud önmagában létezni. Ezek az emberek megtalálják egymást (meg a következőt) két perc alatt, muszáj, mert ez olyan alapszükséglet, mint neked levegőt venni. Az ismerkedést pedig könnyíti, gyorsítja: hogy nekik nem az a lényeg, hogy ki van mellettük, hanem hogy legyen mellettük valaki. De akármilyen fószer / liba, valaki mindig épp lesz. Legfeljebb majd lecserélik, ha megjött az igazi, de addig is kell legyen.

Egyszerűsítve úgy szoktam az embereket kategorizálni, hogy van az a fajta, akinek mindig épp van valakije. Meg akinek - rövid kivételes időszakoktól eltekintve - sosincs. Mert nem is bírja az együttélést.

A kérdésben engem írtál le, ezek illenek rám. Engem sokan nem kedvelnek, nő vagyok egyébként, ráadásul egy tipikus remete.

Elmondom mit teszek és mik az adottságaim:

Amit teszek: Megszűröm az embereket. Kizárólag azokkal tartom a kapcsolatot, akik nem akarnak ártani nekem. A többiektől megszabadulok. Nem érdekel, hogy duzzognak emiatt, igen, vannak rosszakaróim sajnos. De nem a többség határozza meg az életemet, mert nem hagyom.

Nos, azok közül kerülnek ki a "társaim" is, akik nem akarnak ártani nekem. Rájuk koncentrálok, velük tartom a kapcsolatot, az ő társaságukat keresem. A többiek ignorálva vannak.

Adottságaim: Nem vagyok túl alacsony, de magas sem. Vékony vagyok, és helyesnek tartanak általában. Persze itt is vannak kivételek, akiknek nem tetszem, de őket is kizárom.

Mivel kevés emberrel tartom a kapcsolatot, így arra a kevés emberre több időt és energiát tudok szánni, mintha sok barátom lenne. Törődöm velük és figyelek rájuk, nekik pedig igazán jól esik az, hogy figyelmet, törődést és szeretetet kapnak.

Megint én. :D

Az a kemény, hogy hiába vagyok zárkózott és hiába utálnak sokan...egyszerűen mindig van rám "igény" úgymond, és ráadásul hosszútávra.

Ezt viszont nem értem én se, mert tiszta paradoxon szerintem.