Miért ilyen lenézőek a magyar emberek? Hosszú story lent.

A minap történt velem egy dolog, ami miatt erősen elgondolkoztam azon, hogy miért vagyunk előítéletesek. Máris kifejtem nektek a teóriámat.

Első olvasásra az írásom elég triviálisan hangozhat. Mindenki előítéletes, egytől egyig. Ez egy olyan velünk született tulajdonság, amiről ha akarnánk, se tudnánk leszokni. Hiszen mi történik, ha találkozunk egy emberrel, akit előtte még sosem láttunk? Megnézzük a haját, a cipőjét, a ruháját, és kialakítunk magunkban egy képet róla, ami szerintem teljesen normális. Az már egy más kérdés, hogy ez a kép megfelel-e a valóságnak, vagy sem. Az esetek többségében inkább a nemre szavaznék. Szokták mondani, és biztos ti is hallottátok már, hogy a külső megfog, a belső megtart, ami szintén erre épül. Először külsőre kell hogy megfogjon egy ember, külsőre kell szimpatikusnak találnom. Ha ez megtörtént, akkor máris nyitottabban állok hozzá a másikhoz, mint ellenkező esetben.

Tegnapi nap folyamán hétfőn, 14 óra körül történt velem ugyanis az az eset, hogy a 10-es buszomra szálltam fel az egyik ismerősömel, és épphogy elindult a busz, leültünk az ülésre, de már éreztem magamon a szúrós tekintetet a buszon. Két tizenéves lány szeme akadt meg rajtam, éreztem, hogy néznek. Tudjátok, az ilyet általában mindig megérzi az ember. Majd ez a mondat csapta meg a fülemet:

"Nézd már azt a cigány gyereket,,

Alig pillantottam oda, de máris láttam a szánalmas, lenéző tekintetüket, láttam, hogy engem néznek és rólam beszélnek. Hát igen, mókás dolgok a nonverbális jelek, amiket szinte képtelenek vagyunk kontrollálni. Többet mesélnek rólunk az arcrezdüléseink, mint az, amit mondunk. Ezért van az, hogyha valakiről beszélünk, akarva-akaratlanul is az adott személyre nézünk. Ez mindig igaz, és ebben a történetben is pontosan ez történt.

Nem mondom, hogy ne legyen véleményünk, mivel olyan nincs, hogy nem gondolunk semmit a másikról. Ha valakitől megkérdezitek, hogy mit gondolt rólatok első látásra, és erre ezt a választ kapjátok: „Nem gondoltam semmit.”, akkor az hazugság. Nincs olyan, hogy nincs véleményünk. De azzal már nem igazán értek egyet, hogy a nemtetszésünket ilyen formában kell kifejeznünk, felháborító. Hozzáteszem, azt a két lányt életemben először láttam, ahogy ők is engem, mégis ilyen módon tudatták velem, hogy valami nem tetszik nekik. Kérdem én: micsoda? A hajam? A nadrágom? A táskám? Legyen bármelyik is, a lényeg ugyanaz marad, amit mindenkinek meg kéne értenie: nem vagyunk ugyanolyanok.

Az, hogy ők és még sokan mások a földkerekségen így fejezik ki magukat, arról szerintem a legkevésbé sem én tehetek, nem az én szegénységi bizonyítványom. Ezekben a percekben pedig mindig csak egy gondolat nyugtat meg:

gondolhatnak rólam bármit az emberek, attól még nem én leszek a kevesebb.

Miért ilyen rasszisták, lenézőek az emberek? Utálom cigány létemre a magyarokat!!