Ki hogyan küzdötte le a kisebbségi komplexusát, amikor olyan mélyen volt benne, hogy szinte mindenben legátolta? Ha valaki volt ilyenben, nagyon szívesen elolvasnám a tapasztalatait. Olyan is írhat, aki épp benne van. Mindennek örülök.

de milyen értelemben? ha csak annyi h te alacsonyabb vagy és ez de xar, akkor sztem lekűzdhető könnyen, de ha valami komolyabb, akkor soha ...

igen de ez teljesen atól függ, h mennyire nyomorgatták meg az önérzetét. ha nagyon mélyen, akkor vszínű soha nem fog abból kijönni ...

Apám mindig azt mondta, hogy ha valami rossz, vagy úgy érzem kínos nekem, gyenge vagyok benne stb. csak azért is azt csináljam, mennyek szembe mindennel, és teszteljem magam, és majd ez megerősít. Nekem így sikerült kiegyensúlyozott emberré válnom dióhéjban.

Nekem volt, néhány dologgal kapcsolatban talán még most is van. A környezetem mindennel bántott, mindig azt éreztették velem, és őket nézve én is azt láttam, hogy sosem leszek elég, sosem leszek jó, sosem érem el az ő szintjüket. Emiatt gyakorlatilag lemondtam egy olyan életről, amilyenre vágytam és elérhető is lett volna számomra, csakhogy túl kevésnek éreztem magam hozzá. Kizártam magam sok mindenből, eltávolodtam az emberektől, rengeteg mindent nem mertem megtenni, sok kérdésre nem mertem válaszolni, mert úgy éreztem, hogy mindenben én vagyok a legrosszabb, hogy még csak jogom sincs akarni valamit, mert egy vicc vagyok. Aztán rájöttem, hogy senkit sem érdekel, hogy hogyan élem az életem, az emberek csak kényszerből ítélkeznek, hogy valamit a rossz oldalra tudjanak lökdösni, hogy ezáltal ők a jó oldalon maradhassanak, hogy az, hogy olyan emberek miatt, akik jobban nálam, vagy igazából csak mások, mint én rosszul éreznem magam értelmetlenebb, mint a saját önbecsülésünkért megalázni valakit. Állandóan hasonlítgattam magam másokhoz, a legkisebbtől a legnagyobb dologig, és ezt a sok időt és energiát bátran fektethettem volna bármi másba is. Mindenki más, sosem fogunk igazán megfelelni, de a kulcsa a dolognak ott van, hogy meg kell értenünk, hogy nem is kell. Nem kell úgy éreznem, hogy kevesebb vagyok másoknál, mert *buta okok*, nem kell kisebbségi komplexusomnak lennie, mert pont ez tesz sokkal kevesebbé, és nem másoknál, hanem annál, aki amúgy lehetnék. Senki sem kevés és senki sem sok, mind emberek vagyunk, mindünknek különbözik a külső és belső világa, ezt nem lehet kiszámolni, lemérni, versennyel legyőzni másokat, de még csak az elfogadással sem kell bajlódni. Élni kell, meg kell élni azt, ami van, és abból válni a lehető legtöbbé csak az önmagunk érdekeit nézve, csak azt követve, hogy mivé szeretnénk válni. A kisebbségi komplexusos emberek valójában csak magukat gátolják, nem mások vagy más behatások őket, nem kell a saját mércéinket másokéhoz igazítani, nem kell minden helyzetben jónak lenni, nem kell gyűlölnünk magunkat, mert ezek igazából nem számítanak, csak az, hogy önmagunkat tapasztaljuk és a saját vágyainkra fejlődjünk. Ne engedj ezeknek az érzéseknek, ne változz emiatt, ne mondj le emiatt semmiről, ne add fel azt, ami benned van, nem vagy kevesebb, nem vagy rosszabb, nem vagy értéktelenebb, nem kell így érezned.

igen, erre én is nemrég jöttem rá. eddig sosem tudtam, hogy miért csinálják ezt az emberek. De van egy alapvetően jóbarátnőm, aki utóbbi időben nagyon beszólogatott, de tényleg már sértőn és próbált lehúzni. Nem értettem, és rá kellett jönnöm, hogy a saját kisebbségi komplexusából fakad.