Szerintetek az alábbi 2 féle "élet" közül melyik a rosszabb?

Mindkettő rossz, nem lehet választani közülük, attól is függ, mennyire erősek ezek, van-e ereje az embernek kilábalni ezekből.

A vallásosságot úgy írod, mintha pozitív lenne, ez nem feltétlenül van így. A cigi pedig bár elég nagy butaság (s minek cigizik, akinek nincs pénze, sosem fogtam fel), a mindenféle balhéknál és sokkal durvábbakra tudok gondolni, némelyikkel elég jól el lehet kaszálni az életünket, legalábbis alaposan megnehezíteni, hogy normális ember legyen belőlünk...

Az elsőnél nagyon el lehet tolni a nevelést, de végülis az nemcsak a környezeten múlik, hogy milyen ember lesz belőlünk, de az önállótlanság is nagy átok tud lenni, akkor inkább legyen valaki egy belevaló, bár egy ideig cigiző ifjonc... De tényleg az számít, hogy mennyire erősek ezeks mit tud vele tenni az ember, nem lehet választani.

S OK, hogy balhés srác, de a személyiségéről ez olyan sokat még nem mond, attól még lehet belőle nagymenő később. A kis gátlásosból talán nehezebben, azon túllépni necces, s ha igazán súlyos az eset, jó eséllyel sosem lesz belőle ember. De ha lesz az életében egy megfelelő irányító, akár még boldog is lehet, ki tudja? Én nem lennék az, de sokfélék vagyunk.

Szóval a fenti még semmit nem mond az életről, de még csak az emberről sem. Csak mert gátlásos, még lehet elmélyült tudós vagy mit tudom én? S kicsit balhés ifjakból is tuti lettek sikeres emberek.

Az elsőre sok példát láttam már. Volt aki jobban, volt aki rosszabbul kezelte. Összességében így az elsőre szavaznék.

Az én barátom az elsők közé tartozik. Fantasztikus ember, még ha van is függősége. Csodálatos és tényleg nagyon okos, van rálátása a világra. Még a humora is jó.

A második jobb, mert ha elhatározza magát, tud magán segíteni. És ha nem, akkor sincs nagy baj az életében.

Az elsőnél több képességet nélkülöz az ember - amit mások a szüleiknek köszönhetően megkaptak, kialakítottak gyerekkorukban -, és önerőből majdnem nulla eséllyel tud majd megszerezni utólag.

Első verzió vagyok, de egyetemre főleg a második verzióból származó emberekkel jártam.

Érdekes tapasztalat, én ugyanis egyetem alatt teljesen lenyugodtam. Nem szorítottak már lehetetlen szabályok közé (azért akartak középiskolában a kollégiumból folyton kicsapni, mert a kollégiumból nem mehettünk ki, csak kettő és négy között, de nekem eleve négyig tartottak az óráim, úgyhogy még egy bevásárláshoz is ki kellett szökjek, nem, hogy a bandázáshoz... Ennek ellenére majdnem végig kitűnő voltam), örültem, hogy végre élhetem az életem, ahogy akarom, senki nem szól bele.

A csoporttársaim meg szenvedtek, mint a kutya, mert a saját középiskolás osztályukban mind kiemelt, agyonajnározott éltanulók voltak, itt meg volt, hogy egy hetet tanultunk a vizsgára éjjel-nappal, és a csoport fele megbukott, a másik félnek épp, hogy kettes lett.

Volt olyan lány csoporttársam, aki elsőben elsírta magát, mikor a tanár leszólta a prezentációját.

A többségük megtanulta, hogy kell kiállni magáért, de volt olyan, akinek az államvizsgáig tudta anyuci az órarendjét, a vizsgarendjét, nem engedte anyuka dolgozni, mert koncentráljon csak a tanulásra, és még a hármast is félt otthon elmondani, mintha csak általános iskolában lettünk volna. Anyukának kezet se kellett rá emelni, meg se kellett fenyegetni, hogy kidobja, elég volt elhullajtania egy-két krokodilkönnyet, hogy a kisfia haptákba vágja magát.

Szóval szerintem én sokkal szerencsésebb vagyok. Volt egy pár nagyon gáz évem, de elég pozitívan szemlélem a világot ahhoz, hogy akkor is meglássam az életben a szépet, vagy legalább röhögni tudjak a saját nyomoromon. A cigiről le lehet szokni, a verekedés igazából hasznos, priuszom hál' Istennek nincs, a bandázások meg felejthetetlen élmény. A mintadiák ismerőseim szerintem többet szenvedtek, mikor már felnőttként kellett megtanulni kiállni magukért, mint én bármikor, ha elvertek az utcán, vagy megbüntettek a kollégiumban.