A balszerencse egyfajta speciális büntetés?

A szegény embert az ág is húzza. Nem tudsz ezzel semmit sem tenni, egy gazdag kisebb befektetéssel lesz sikeres.

Én is ugyanúgy érzem magam, mint te. Folyamatosan csak a gondok és olyan mint ha balszerencsés lennék. Pedig semmi hasonló dologról nincs szó, szimplán aki csórónak születik az többet szenved...

Ma, amikor kis iróniával mondják, hogy „az embernek ilyennek és ilyennek kell lennie”,

amikor azonban mégis meg vagyunk győződve róla, hogy mindennek ellenére mindenkiből

csak az lesz, ami (mindennek ellenére: azt akarja mondani, hogy nevelés, oktatás, környezet, véletlenek, balesetek ellenére), különös módon megtanultuk, hogyan fordítsuk meg az ok okozati viszonyt morális dolgokban – talán semmi sem különböztet meg minket alaposabban a régi, vérbeli morál-hívőktől. Például nem mondjuk már, hogy „a bűn az oka, ha egy ember fiziológiailag tönkremegy”; amint azt sem mondjuk, hogy „az erény fölvirágoz-tatja az

embert, hosszú élettel és boldogsággal ajándékozva meg őt.” Véleményünk ezzel szemben inkább az, hogy a bűn és az erény nem okok, hanem csak okozatok, következmények.

Valakiből azért lesz rendes ember, mert ő rendes ember: vagyis jó ösztönök birtokosaként és kedvező körülmények között született.

Nem lehetünk elég nagy tisztelettel az ember iránt, amikor azt látjuk, mennyire jól érti, hogyan kell harcolnia, tűrnie, kitartania, a körülményeket a maga javára fordítania, ellenfeleit leterítenie; ám ha vágyait tekintjük, akkor a legabszurdabb állatnak látjuk őt... Mintha a gyávaság, lustaság, gyöngeség, negédesség, szolgalelkűség terét választaná nyughelyül erős és férfias erényei pihentetésére: nézzétek az emberi kívánalmakat, az „eszményeit”. A kívánó ember a benne élő örök-értékűből és tetteiből a semmisségben,az abszurdban, az

értéktelenben és a gyermetegségben gyógyul ki.

Én is sokszor vagyok balszerencsés. Bár igyekszem a jót nézni mindenben, azért feltűnik, hogy sokszor alakulhatna két irányba egy dolog, és a nekem rosszabb irányba hozza a véletlen.

Felfogható büntetésnek, vagy akár tehertételnek, hogy utána elmondhasd, te ezt is kibírtad, megoldást találtál.

Nekem is sokszor mondták, hogy "szégyelljem magam", hogy nem osztom meg, ami az enyém, amiért én dolgoztam, vagy hogy hoztam egy döntést. A szüleim és az osztályfőnököm is. Vitatták vagy semmibe vették, ami nekem fontos.

A csokis példáról az jut eszembe, hogy gyerekkoromban a szülinapomra szerveztem egy összejövetelt nálunk. Meghívtam sok gyereket, de egyet, aki nem volt szimpatikus (és hát büdös volt), őt nem. Erre az ofő meghívta őt külön egy cukrászdába, aztán eljött hozzánk, kiselőadást tartott arról, hogy kirekesztő vagyok, és megmondta a többieknek, hogy jöjjenek el tőlünk. Elég megalázottan telt így a szülinapom, és anyám meg nem állt ki mellettem.

Felnőtt koromra így én is eléggé balek lettem, az a típus, akihez minden pénz- és cigilenyúló odamegy az utcán, akire rábízza a legnehezebb melót a főnök nulla pluszpénzzel. Gondolom érzik, hogy van egy afféle belém plántált bűntudat, és úgyis igent mondok.

Jó pár évbe telt, mire megtanultam, hogy "Nem".

Érdemes az énhatárt élesebben meghatározni és az önbizalmat növelni. Főleg annak tudatában, hogy ha adsz, nem hála a jutalmad, hanem még többet fognak kérni.

Nekem szívszúrásom volt gyakran. Mióta tudatosabban látom, hogy ki vagyok én, mit akarok, miből nem engedek, azóta ez megszűnt, igaz, sok kapcsolatom megszakadt, de lettek újak. Mindez nem egynapos folyamat volt.

Szóval ne az önbüntetés irányába menj, hanem próbálj afelé fordulni, hogy te mit akarsz és azt védd meg. A húg, a másik lány, a mélyszegény kisgyerek egy másik ember. Elsősorban a magad boldogságáért felelsz.