Nektek is vannak néha ilyen gondolataitok?

Van, hogy ülök pl egy kávézóban, nem messze tőlem egy másik fiatal nő, és elgondolkozom, vajon mi a neve, majd jön az a fura érzés, hogy ő tudja a nevét, én pedig nem, és soha nem is fogom tudni. Ez csak olyan pár másodperces eszmefuttatás, gyorsan elmúlik.

Vagy ruhaboltban járok, nézem a dolgokat, és arra gondolok, „ezt majd valaki megveszi”, és egy pillanatra elképzelem a szituációt.

Vagy nézek egy tájat, és arra gondolok, mi van a hegyeken túl. És eszembe jut, hogy azok az emberek, akik ott élnek, tudják. És én nem.

Ilyenkor mindig olyan szomorú leszek. Olyan, mint felismerni a saját korlátaim, szembesülni azzal, hogy nem lehetséges minden.

Először kisgyerekként éreztem ilyet. Egy alkalommal, amikor 3 évesen a fotelből ugráltam a kanapéra abban a hitben, hogyha elég gyorsan csapkodok közben a kezemmel, akkor majd tudok repülni.

Néztem közben magam a tükörben, és szent meggyőződésem volt, hogy egy pillanatra repültem (álmomban nagyon gyakran tudok, és máig bennem van az a fura fájdalom ébredés utáni felismeréskor, hogy valamiért nem megy).

Illetve ugyanennyi idősen mikor tudatosítottam, hogy egyszer meg fogok halni (Addig ugyanis azt hittem, hogy a lányok halhatatlanok, és csak a fiúk halnak meg. Őket gyerek ésszel valahogy nem sajnáltam)

Beteges ez?

L