Miért csak a felnőttek képesek emberi módon kezelni?

Tizenöt éves vagyok, és előre leszegezném, hogy semmivel sem tartom magam érettebbnek a korcsoportomba tartozóknál. Ugyanolyan tapasztalatlan gyerek vagyok, mint a többiek, és ez nekem sem újdonság.

Az a szituáció adatott, hogy nagyon hamar sikerült kitűznöm a céljaimat, felfedeznem a legegyénibb adottságaimat (mások szerint tehetség - véleményem szerint lassan már átok), és talán túl sok erőfeszítést fektettem a fejlődésbe. Szakirodalmat olvastam, hogy képes legyek a könnyedén értelmezhető önkifejezésre, és órákig csak a szinonima szótárt bújtam, szintén az előbbi céljából. Intelligenssé akartam válni, hogy mások élvezzék a társaságom, de azt hiszem, átestem a ló túloldalára.

Az osztálytársaim kínosnak tartják a társaságom, unalmasnak vélik a beszédtémáimat, és azon a véleményen vannak, hogy lehetnék... modernebb? Elkönyveltek a tanárok kedvencének (akikkel különben kifejezetten jól kijövünk, értelmes eszmecseréink vannak, és nem zavarnak el, ha a szünetben kifejtem a véleményem az óra anyagával kapcsolatban), és elég feltűnően kerülik a társaságom. Csoportos feladatoknál egyedül maradok, csapatválasztások esetén is én vagyok az utolsó, akivel bárki együtt dolgozna.

Nem azt mondom, hogy nem érdemlem meg - rengeteg negatív dolgot teszek. Nem tudom megállni, hogy ne javítsak ki másokat (legyen ez nyelvi hiba, vagy hamis tényközlés egy-két olyan témában, amelyről órákig tudnék beszélni). Hiába akarok segítőkész lenni azzal, hogy elméletileg jó szándékkal kijavítom őket, általában az "És? Mi közöd van hozzá?", vagy "Jó, senki nem kérdezte..."-féle reakcióknál többre nem számíthatok.

Ergo a korosztályommal egyáltalán nem tudok normális kapcsolatokat létrehozni, és őszinte leszek, nem szeretnék trágár kifejezéseket használni, és agyatlan libának tettetni magam annak érdekében, hogy szerezzek pár olyan embert, aki képes eljátszani, hogy a barátom.

A felnőttekkel viszont szeretek beszélgetni, kvázi ők állnak hozzám a legközelebb, rengeteg közös témánk van. Nem néznek idiótának, ha szlengek nélkül írom le a napomat, és ha olyan témákat hozok fel, melyek különösebben senkit nem érdekelnek.

Mégis úgy érzem, hogy ezzel rengeteg kellemes emléket adok fel önként és dalolva. Szeretnék fiatalokkal is beszélgetni, de minden osztálytársam úgy néz rám, mint a véres rongyra.

Dobjam el mindenem, amim van, csak azért, hogy végre barátokat szerezhessek? Létezik egyáltalán barátság, ha nem is önmagamat adom...?