Más is csak gyerekkorában érezte magát igazán boldognak?

Minden rendben lesz. Csak meg kell tanuld, amit meg kell.

Én sokszor voltam irdatlan boldog s önfelett gyerekkoromban, de az nem hasonlítható mostani szintekhez. :)) ))

20f

Mióta elmúlt a gyerekkorom (a szüleim válásával ért véget, kb. 12-13-14 évesen, pontosan nem tudom, mikor volt) egyszer sem voltam olyan boldog mint akkor. Most pedig a felnőtté válás küszöbén nagyon mély depresszióba zuhantam.

A gondtalan gyerekkor a legeslegjobb! Annál már csak rosszabb jön, minél idősebb az ember (tapasztalom is, de egy 50+ éves is mondta már nekem).

Gyerekként még félig álomvilágban él az ember, várja a jövőt, álmodozik arról mi lesz majd a nagy lesz. A rossz dolgokat is letudod azzal, hogy később majd jól visszaadod másoknak amit tőlük kaptál.

Nekem is a 15-18 volt nagy válság, amikor mindenki csajozott, bulizott, én otthon ültem egyedül. Akkor realizáltam hogy bűn ronda is vagyok.

Én gyűlöltem a gyerekkorom. Igazán boldog 15 és 19 éves korom között voltam, mikor kollégiumba mentem. Érettségi után hazaköltöztem, és történt valami szörnyűség. Azóta már megint elköltöztem, de nem mondanám, hogy a régi vagyok. Csak a fényképes témával kapcsolatban; múltkor egyik kollégám, akivel jóban vagyok, mondta, hogy bejelölt facebookon, végiggörgette a fényképeimet, és nagyon durva élmény volt neki látni, hogy fényképen dokumentálva van, ahogy lassan kihuny a szememből az elszántság.

Ez ilyen. Nem tudom, nálad mi okozhatta, de szerintem természetes.

Több a gondod, több a problémád, és ezek nagyobb súlyúak is.

Gyerekkorodban még csak magaddal és a közvetlen környezeteddel törődtél, nem érdekelt, hogy más országban háború van, hogy mennyi szörnyűség van a világban, hogy van aki kisbabákat ver agyon, más iskolában lövöldöz, stb... Ez téged nem érintett, nem néztél híradót, nem jutott el hozzád, vagy elengedted a füled mellett. Nem ellened beszélek, ez teljesen normális. :) Így működnek a gyerekek, az számít, amit ő átél, ami a közvetlen környezetében (család, iskola, barátok) történik. Régen is rossz volt a világ, a te gyerekkorodban is történtek ugyanilyen szörnyűségek, de most azért látod úgy, hogy "megromlott", mert már eljutnak hozzád a hírek, nem tudod kikerülni, még akkor is ha aktívan nem követed a híreket. Lépten nyomon olvasol-hallasz a szörnyűségekről, az emberek panaszkodnak, stb... Nem lehet kibújni a hatása alól.

Aztán ott van a már emlegedett felelősség... Oké, a suliban is kellett tanulni, viselkedni, de mi történt, ha nem? Kaptál egy rossz jegyet, megszidtak, de ment tovább az élet. Felnőttként a munka világában elég egy rossz lépés (ami gyerekként kis csínynek számított volna), és akár elvesztheted a munkahelyed, ami nagy stresszel és sokszor problémákkal jár. Így pl. a munkahelyeden nem csinálhatsz gondtlanul azt amit akarsz, mindig vigyázni kell, kihez hogy szólsz, mit mondasz, stb., ez állandó stressz, még ha kicsi is, akkor is ott van a mindennapokban.

Rengeteg döntést kell hoznod, és komoly döntéseket, amik befolyásolják az életed. Gyerekkorodban ezt megtették helyetted a szüleid. Akár tetszett a döntésük, akár nem, nem neked kellett rágódnod rajta. Felnőttként viszont rajtad múlnak a dolgok - hova menj továbbtanulni? Melyik városba költözz? Véget vess-e egy kapcsolatnak? Tényleg jó ötlet feleségül venni azt a nőt? Tényleg akarok 3 gyereket, mint a feleségem? Hogyan neveljem a gyerekeimet? Stb., stb., rengeteg kérdés, amiben neked kell döntened, és amelyeket sokszor hosszas rágódás előz meg.

Ami nekem még feltűnt így a húszas éveimben, hogy sokkal jobban aggódom az idős rokonokért... Nekem egészen 21 éves koromig nem halt meg közeli hozzátartozóm, szerencsés voltam. Aztán 3 hónapon belül két nagyszülőm is, az felért egy nagy pofonnal, hiába tudtam, hogy betegek és hamarosan el fognak mennni. Két nagyszülőm még él, de mindketten 80 év felettiek, vannak nyűgjeik, egyikük nagyon beteg, tudom hogy már túl sokáig nem fognak élni, sőt ennyi idősen bármikor meghallhatnak, engem ez is aggaszt, persze nem folyton ezen agyalok, de bennem van és nyomaszt. A szüleim is 60 felé járnak már, és amikor hallom, mennyien halnak meg már az ő korosztályukból is, hát nem leszek tőle nyugodtabb...

Szóval lényegében azzal tudnám magyarázni, hogy sokkal több a stresszhelyzet felnőttkorban. Gyerekkorodban is ugyanolyan volt a világ, csak te tekintettél rá másképp, inkább a saját világodban éltél.

Szerintem tök normális, amit érzel.

" inkább a saját világodban éltél."

Az az érdekes, hogy én sok embernél mintha pont fordítva látnám.

Engem például gyerekként rengeteg dolog érdekelt, rengeteg mindent olvastam, tájékozott voltam a világ dolgaival kapcsolatban. Mindig találtam valamit ami szép, érdekes, és a pozitív oldaláról fogtam meg a dolgokat.

Ilyen szempontból pont úgy érzem, hogy felnövünk, és mindenki kialakítja a kicsi világát, mindenki elkezdi a negatív híreket hallgatni, a negatív dolgokat nézni, beletörődnek a napi robotolásba. És átmegy az élet egy unalmas körforgásba. Ilyen szempontból pont azokat az embereket látom boldognak, akik nem csak a szar dolgokat nézik, meg nem csak robotolnak, hanem célokkal teliek, és kíváncsiak egymásra, a világra, magyarul hasonlóak mint a gyerekek.

Vagy leginkább úgy tudnám megfogalmazni, hogy gyerekként a saját világodban éltél, felnőttként viszont a "rendszer" által felépített (rém)álomvilágban ahol rettegned kell a migránsoktól, rettegned kell a terrorizmustól, gyűlölnöd kell az ellenzéket mert ők az ördög. Gyerekként azt tanítják hogy merj nagyot álmodni. Fiatal felnőttként meg már azzal tömik a fejed hogy nehogy nagyot merj álmodni, hát mit merészelsz te képzelni hogy 200+ ezres fizetést akarj, erre még csak gondolni se merj. Neked dolgoznod kell, adóznod kell, családot kell alapítanod hogy ők is dolgozhassanak és adózhassanak hogy legyen nyugdíjad öregkorodra...

Viszont a legnagyobb különbség tényleg a saját döntések felelőssége. Gyerekként 14 éves korodig nem kell semmilyen döntést meghoznod, kézen fogva vezetnek végig az éveken. Felnőttként pedig minden döntésednek súlya van és hatása a további életedre.