Mitől lesz valaki boldog?

Én most épp megtekerek egy jointot.

Szólnak az átlagos zenéim, és bódultan megyek be a városba egy koncertre, mert holnap van csak szabim.

Ha tudok, összehozok egy csajszit is és felviszem a koliszobámba.

Lehet, hogy egy megtört harcosnak tűnök, de igazából ez egy kikapcsolódási forma. A helyzet az, hogy rengeteget tűnődtem hogyan lehetek boldog. Józanságba burkolva azonban nem jutottam semmire az üres szürkeségen kívül.

Spontanitás jellemez emiatt, így a vágyaim se lesznek eget rengetőek.

Vannak napok, hogy annak örülök, hogy fedél felett aludhatok, van hogy egy jó beszélgetés is elég, egy szeretkezés, egy cigi a szünetben, egy joint a szobámban, egy zene amihez emlék köt...

A válasz: Akármitől.

Ezt a fiataloknak nagyon nehéz elmagyarázni. Azt hiszik, hogy ez valami fanatikus fantazmagória, vagy romantikus hülyeség. Pedig nem.

Arról van szó ugyanis, hogy a boldogság csak a boldogtalansággal együtt létezik. Mint ahogy a fény is csak a sötétben látszik. Mint ahogy egy pohár víz is csak a sivatagban jelent értéket.

A boldogság az, amikor eléred a célodat. Minél nehezebb, küzdelmesebb út vezet a célhoz, annál nagyobb boldogságot képes hozni az életedbe. Minél több a lemondás, annál nagyobb az eufória.

Majd amikor szülő leszel, akkor érzet/érted ezt meg igazán. Amikor beérni látszik a két évtizednyi munkád, szenvedésed, lemondásod, amit a gyerekeid felnevelésébe feccöltél, amikor felnő, amikor meg tud állni a saját lábán, amikor megadtad neki a szükséges útravalót, akkor tudsz igazán boldog és büszke szülő lenni.

A gyerekprojektet csak mint felettébb érzékletes példát említettem, utolsó. Ugyanis nem sok dolog van az ember életében, amire hajlandó két évtizedet áldozni. Természetesen gyerek nélkül is lehetsz boldog, de be kell érned azzal a mértékű boldogsággal, amit a kisebb célok elérése nyújtani tud neked.

Tudom, hogy manapság nem cél a gyerek. Nekem sem lesz unokám, noha a gyerekeim mind verik a harmincat, boldog párkapcsolatban élnek, és biztos egzisztenciával rendelkeznek. Csakhogy csakúgy mint a mai legtöbb fiatal, gyerekkoruktól megkaptak mindent, és nem tanultak meg lemondani dolgokról. Ez mi bäsztuk el, az idősebb generáció. Mi még kivágott orrú dorcóban mentünk tornaórára, idősebb rokongyerek levetett ruháját hordtuk, stb. És nem akartuk, hogy a mi gyerekeinknek is ilyen szenvedések és lemondások közepette kelljen felnőni. Megadtunk nekik tehát mindent, hogy boldog gyermekkoruk legyen. Az lett, és ezzel elvágtuk a fejlődés útját. A kivágott orrú dorcótól van hová fejlődni, de a szekrény alján heverő 8 pár megunt Adidastól kevésbé.

Persze én sem láttam át mindezt 30 éve. Másod- és harmadállásokat vállaltam, hétvégén kőműves mellé jártam, mert élveztem, hogy a nagy 0-ból, ahonnét a nejemmel indultunk, megteremtek mindent. Magunknak és a gyerekeinknek. Most inkább a falba verném a saját fejemet, mert pont a legfontosabbat nem kapják meg a gyerekeim; a boldog felnőttkort.