Hogyan tüntethetném el azt az érzést, hogy csúnya és jelentéktelen vagyok?

Kiskoromban visszahúzódó voltam, a szüleim óvodába nem igen járattak, talán emiatt sosem sikerült egy közösségbe se igazán beilleszkednem. Mikor megkezdtem az iskolát új helyre költöztünk, nem ismertem senkit, nem is tudtam mit csináljak idegenek között, emiatt az általános iskolai éveim úgy teltek, hogy a háttérben meghúzódtam, szinte nem is tudták a többiek, hogy létezem. Középiskolába kerülve rosszabb lett a helyzet, nagyon csendes voltam, továbbra sem tudtam kapcsolatokat teremteni, így itt sok bántás, piszkálódás ért. Ezt követően megkezdtem az egyetemet, bejárós voltam így itt elvoltam egyedül is néhány ismerőssel, de itt sem alakult ki senkivel sem barátság. Az első félévben megismertem a páromat, aki akkorra már végzős volt, talán ő az egyetlen ember az életemben, aki nem a rokonom és őszintén, frusztráltság nélkül el tudok vele beszélgetni bármiről.

Abban reménykedtem kiskoromban, hogy ezt egy idő után kinövöm és megtanulok beilleszkedni a közösségekbe, de egyszerűen nem megy. Magamat egy csúnya, jelentéktelen lénynek érzem, akinél mindenki jobb. Idén januárban végzek az egyetemen és nagyon félek, hogy ez később a munkakeresést, illetve a munkahelyi helyzetemet is befolyásolni fogja, hiszen ki akarna alkalmazni egy erősen önbizalomhiányos embert? Ezt az érzést ráadásul az is erősíti bennem, hogy nyáron a szakmai gyakorlatom során mindenki "kislánynak" nevezett, illetve többen is azt hitték, hogy 17-18 éves vagyok, alig akarták elhinni, hogy 23, volt aki azt hitte most kezdtem az egyetemet. Járok egy angol nyelvtanfolyamra is, ahol a többiek 35-50 közöttiek, itt is folyton megjegyzést tesznek a koromra, hogy milyen kis fiatal vagyok, meg hogy nekem könnyű otthon felkészülni az órákra, mert szerintük itthon nem kell semmit csinálnom, bezzeg nekik ott a gyerek, háztartás, stb. Ez nekem nagyon rosszul esik, úgy érzem, mintha gyerekként kezelnének, sokszor van olyan érzésem, mintha azt akarnák éreztetni, hogy én kevesebbet érek, mint ők. Próbáltam/próbálok az ilyen megjegyzésekkel nem foglalkozni, de egyszerűen tovább rombolja a kis önbizalmamat is.

A munkahelyre visszatérve: a gyakornoki 3 hónapos munkám során kerültem a közös ebédetek, mindig vagy előbb vagy később mentem, mint a többiek, hogy legalább akkor egyedül lehessek. Napközben nem tudtam velük önfeledten csacsogni a semmiről (pasik, szakítások, válások, egyéb pletykák, kinek mennyit kéne lefogyni, mennyit hízott stb. ), sokszor éreztem zavarban magam, hogy én nem tudok hozzászólni az ilyen témákhoz, képtelen vagyok a semmiről beszélni, hiszen semmi értelmét nem látom. Az értelmes, tartalmas dolgokról szívesen beszélgetek, ha elfogy az ilyen mondanivaló, akkor én jobban preferálom a csendet. Sajnos mások nem.

Szerintetek hogyan tudnék pozitív irányba elmozdulni és végre megnövelni az önbizalmamat, illetve nyitni az emberek felé? Teljesen el vagyok keseredve, úgy érzem, mintha selejtes lennék, pedig minden vágyam az lenne, hogy átlagos lehessek és végre ne lógjak ki a sorból.