A "nevelő"apám miért akarja anyukámat kisajátítani?

Anyukámról azt kell tudni, hogy nagyon fiatalon szült meg engem, rengeteg lelki problémával, így egy gyereket fogalma sem volt, hogyan kell nevelni. Saját magát nem tudta kezelni, nemhogy egy gyermeket. De ezt pár normális lelki támogatással képes lett volna rendbehozni, és normális család lehettünk volna.

Amikor 12-13 éves voltam, megismert egy nagyon vallásos embert, akiről azt kell tudni, hogy hallássérült, és korábban öngyilkos is akart lenni. De véleménye szerint, Isten segített neki megtalálni a fényt. Amit anyukámnak adott, az nem más, mint a nevelési tippek. Egyébként egy borzasztóan agresszív emberről van szó, éveken keresztül a természetfeletti baromságokkal etette anyámat, aki persze, mint minden könnyen manipulálható, hiszékeny ember bekajált. Megtiltotta a hajvasaló használatát, az internet korlátozva volt, az ételt eldugta előlem néha. Soha nem bántott meg, de verbálisan nagyon ment neki a vulgáris kifejezésekkel, rám is, és anyámra is. Anyum persze ezt nem tudatosítja, mert annyira elmanipulálta őt ez az ember, aki egyébként nagyon "szent" mindenki szemében, mert osztja mindenkinek a tipikus erkölcsi, és vallásos szabályokat, tetteket. Azóta rosszabbodott anyukám idegállapota, sajnos képtelen önnálló véleményt alkotni. A "nevelő"apám szerint el voltam kényesztetve, mert mondjuk anyukám főzött nekem (?! ez komoly), mert mint egy lázadó pubertás, nekem is voltak pofázásaim (azért büntetéseket kaptam), végül, ha bármennyire is közeledni szerettem volna anyukámhoz, ő megsértődött, és pár perc után ment is telebeszélni anyám fejét minden igazságtalansággal (hogy én nem szeretem anyukámat, ellene akarok tenni), ezt is elhitte anyám. És aszerint viselkedett. A helyzet most sem más, de most karácsony van, és elképesztően egocentrikus. Nekem vele soha nem volt problémám, azon kívül, hogy szándékosan ellenem tett, mert annyira érzékeny (a múltjából kiindulván), hogy mindent magára vesz.

Úgy érzi, ő különb a többieknél, vele lehet kivételezni. Történt egy beszélgetés az asztalnál, amikor azzal jött, hogy minden diplomás egy kalap sz @r (neki nincs ilyen, és nyilván ezzel kompenzálja).

Anyukám hihetetlenül bólogat neki, de sajnos minden másképp alakult volna, ha pszichológushoz járt volna, mint egy elvált 1 gyerekes anya, akinek senkije sincs, és támaszra volt szüksége, vagy ha talált volna egy értelmes embert, és nem olyat, aki képes egy tizenévest hibáztatni azzal, hogy nem szereti az anyját.

Vele érvelni lehetetlen, nagyon önfejű, naiv, és ítélkező (szerinte mindenki a pokolra kerül, akin tetoválás van piercing stb).

Szerintetek hogyan lehetne tudatosítani velük ezt a viselkedést?

Apukámmal ritkábban találkoztam, miután elváltak, de ő segített nekem a tanulmányaimban, ezért egyetemre kerültem, és célom is van. Egy anyuka nagyon hiányzik az életemből. És bár van, csak ő már nem az anyukám, mert elhitette vele ez a gazember, hogy nem vagyok szerethető.