Nagyon félek, hogy beégek mások előtt, ezért önbizalomhiányom van. Hogyan változtassak?

Én is ilyen voltam tizenéves korom első felében. Nehéz összefoglalni, hogy tulajdonképpen hogy is lehet ezen felülkerekedni, ráadásul ahány ember annyi megoldás.

Nekem az segített, hogy átgondoltam a helyzetet. Alapvetően arról van szó, hogy túl gondolod a szituációt. Nem mersz cselekedni, például bemondani az általad helyesnek vélt választ az órán mivel tudod, hogy meglehet az esélye annak, hogy tévedsz. Ekkor viszont ennek az a következménye, hogy közszégyen tárgyává válsz, még ha nem is nyíltan de úgy gondolod, hogy a többiek egy kicsivel majd kevesebbnek fognak tartani.

És alapvetően ezt a jelenséget kéne "visszábbfogni". Például ha megfigyeled a gyerekek gondolkodását és viselkedését van egy alapvető különbség köztük és a felnőttek között. Ők egyszerűen csak cselekednek míg annak helyessége felől a visszajelzések alapján döntenek.

De felnőttként már sok minden belénk rögzült a gyermeki tapasztalatok alapján. Ezek a visszajelzések már szükségtelenné válnak, hiszen úgy érezzük előre "megbecsülhetővé" válik majd a tetteinkre adott visszajelzés.

De akit kis korában több megaláztatás, lehurrogás ért sokkal negatívabb visszajelzésekre számít. És ez valójában visszafogja attól, hogy cselekedjen és újabb tapasztalatokat szerezzen.

Mindig a legelső lépések a legnehezebbek. És nekem ezek meglépésében segített ennek, vagy ehhez hasonló gondolatok végigjátszása a fejemben. Tudtam, hogy ha spontán viselkedek, vagyis hirtelen teszem meg az első lépést onnantól már muszáj lesz "kényszerből" megtennem a többit. A példánál maradva, ha úgy éreztem, hogy tudom a helyes választ, akármennyire is kényelmetlennek tűnt, vagy féltem mások véleményétől föl erőltettem a kezem a magasba és ez volt az első lépés amire koncentráltam. És miután elhangzott a nevem már csak arra kellett koncentrálnom, hogy összeszedjem magam és a gondolataim és higgadtan válaszoljak úgy ahogy azt szerettem volna.

És mikor az előrebecsült visszajelzések nem váltak valóra, hanem helyette pozitív visszajelzést kaptam ez csak tovább erősített abban, hogy következőre is megpróbáljam és azután még egyszer, még tovább.

Ezt odáig sikerült elsajátítanom, hogy gimnáziumban második osztálytól kezdve igazán könnyedén és magától értetődőnek tűnt ez az egész válaszolás. Nem féltem attól, hogy beégek, sőt kedvelték a stílusom, a válaszadásom. Megszerettem azt, amitől eredendően féltem, pedig csak esélyt adott volna arra, hogy fejlődjek.

Meg kell értened, hogy nem mások véleményétől értékelődsz le vagy fel, ezért rád, az életedre, a fejlődésedre nézve ezek a vélemények nem relevánsak.

Akkor sem leszel több vagy kevesebb, ha a társadalmi elvárásoknak nem felelsz meg. Itt számtalan ilyen dilemmát olvasni (24 éves vagyok, még nem akarok gyereket, kinéznek a faluban; kisgyerekkel csak 4 órát dolgozom, megszólnak ezért; nem köszöntem a szomszédnak, mit gondol rólam stb), teljesen fölöslegesen generálunk magunkban lelkiismereti kérdést ezek miatt, csak megoldatlan feszültséget hoz eredményül, miközben aki megítél, már el is felejtette, hogy mit mondott. Meg nem is azért teszi, hogy "igét hirdessen", csak kelekótyaszájú.

És mellesleg a sírás sem visz előrébb, mert olyan dologért sírdogálsz, amiről nem tehetsz. Nem tud a fájdalmad könnyekké manifesztálódva távozni, mert ez a fájdalom nem is létezik. Hasonlításképpen, kicsit a nyűgös kisgyerek könnyei ezek, amikor, ha a dörgedelmes felnőtt megunja és rászól, mégis, mi baj?! - megilletődve ő maga sem tudja.

Adj egy pofont a természetes szelekciónak, és szedd össze magad, mert most 0:1-re vezet.

Úgy, hogy önként vállalod, hogy felszólalsz, vagy akár azt is, hogy beégeted magad (amit lehet, csak te érzel égőnek, de valójában a kutyát nem érdekelné, amit mondtál).

Aztán, ha már rájöttél, hogy még ha kellemetlen helyzetbe is kerültél, mégse dőlt rád az épület, talán jobban ki mersz majd bontakozni.