Miért nem tudok haragudni?

Ötödikes koromtól egészen nyolcadikig mondhatni mindennapos megaláztatásban volt részem kisebb-nagyobb kihagyásokkal. Volt, hogy az egész osztály ellenem volt csak mert mindig olyanokkal barátkoztam akik nem a "menők" közé tartoztak. Tudom, hogy gyerekes dolgok de még ma is azt mondom, hogy borzalmas időszak volt és lehet, hogy még egyszer nem tudnám végigcsinálni. Nem túlzok ha azt mondom, hogy minden napom sírássall végződött majd reggel gyomorgörccsel mentem iskolába. Mindegy. A lényeg, hogy hiába bántottak annyiszor, valamiért nem haragszom rájuk és akkor sem haragudtam, pedig jogtalanul kaptam. Mai napig ha valaki cseszeget természetesen felhúzom magam rajta és próbálom megvédeni magam miután elhordtam magamban mindennek, pár perc és megnyugszom és mintha mi sem történt volna. Képes lennék vele barátkozni. Nem felejtem el azeket a dolgokat mert mai napig előttem vannak amivel gyakorlatilag földbe tiporták az önbizalmamat amit mostanság próbálok összeszedni de még mindig nem haragszom. Van egy tanárom aki állandóan kritizál és nem éppen építő jelleggel, többször éreztem miatta azt, hogy hagyom a francba az egész iskolát amiért így beszél velem/velünk. De hiába bánt basszus, egyszerűen nem tudok rá haragudni! Bármit mondanak rám nagyon magamra veszem, elraktározom sajnos de közben le is pereg és megbocsátok. Nem vagyok naiv mert sok mindent nem hiszek el, de akkor van erre a tulajdonságra megfelelő szó? Ez miért van? Normális ez?

20/L