Nem hisz bennem senki, így, hogy csináljam végig?

Írásod alapján máris tudok egy embert, aki bízik benned, a képességeidben: te magad.

Próbáld ellenirányból szemlélni mai helyzeted, talán úgy könnyebb érteni / feldolgozni a folyamatot,

amiből kivonni magad nem tudhatod.

Szüleid, ismerőseid és a többi, benned és a képességeidben nem bízó ember talán épp saját önbizalomhiányát,

félelmeit, kishitűségét, kisebbségi komplexusát vetítik ki rád ( legrosszabb esetben a maguk előtt

sem bevallott irigységüket, bár én nem erre gondolok).

Nem a te szellemi nívód vonják kétségbe, hanem kívülállónak érzik magukat mindabban, amit te elérsz ,

elvégre ők ahhoz "hozzátenni" nem tudnak. ( És ha okosan lavírozol, "elvenni" sem :)

Tőlük talán már idegen mindaz a felgyorsult, élettelen digitális világ, aminek ma egy önálló életre alkalmas

fiatalnak alapból meg kell felelni és a ma, óvodás-és kisiskolás korú gyerekei már "beleszülettek".

Feltehetőleg érzik, hogy az általad sikeresen teljesített akadályokat ők nem tudnák úgy venni.

Lehet, fordított a helyzet, mintahogy te megéled azt. Lehet, neked kéne éreztetni velük, hogy amire ők hivatottak, ami az ő, még számítógép-és chipmentes korcsoportuknak megfelelő feladat ifjú korukban,

önálló életük kezdetén adódott, azt ők teljesítették és nem rosszul.

Ha te folyamatosan bizonyítottál/bizonyítasz, akkor ne az legyen a téged visszafogó erő, hogy a magadbafordult

beállítottságod, vagy egyéb, rajtad kívül álló ok miatt nem tudják megbocsátani, ha csak "utólag" kapnak a te

sikerélményeidből. Lehet, nekik a sikereket elérő, teljesíteni képes emberről olyan képük van, hogy az állandóan szerepel, fényezi magát és villog. Nem értik, ha valaki akkor (és csak akkor) érzi jól magát, ha nem ajnározzák, nem csodálják százan minden percben -- néha mégis tudomást vesznek a létezéséről, pozitív értelemben is.

Engem akkor is dícsértek, biztattak, "erősítettek", ha nem tudtam bizonyítani. Márpedig nem tudtam.

Sikertelen voltam tanulóként is, ma emberként is egy csődtömeg, totál felesleges fehérjehalmaz.

Csakhogy én a sok-sok alaptalan dícséret ellenére sem veszítettem szem elöl e tényt, soha nem csaptam be

magam azzal, hogy több/más vagyok, mint amit a -- magammal szemben támasztott elvárásaim alapján -- teljesíteni képes voltam. ( kegyelemegyes bizonyítvány, 8 ( 9év) általános suli után továbbtanulás semmi, nyelv-és számítógépes tudás semmi, cél, értelem, tartalom semmi, egészség, család, barátok, munkahely semmi, rokkantként egyedül ebben a szemét világban, betegség ezer, tömény életundor. Ami kevés pozitívum az életemben van, azt sem a magam erejéből értem el...)

Egyetlen "embert" tűrök meg még magam mellett, aki még a magammal szembeni türelemre tud tanítani:

ez a kutyám. Ma ott tartok, hogy azonnal bezárkózom, "elhatárolom magam", a szokottnál is elutasítóbb,

tüskésebb leszek, amint valaki dícsérni kezd, "hisz bennem". Ha van oka rá és realista az illető, akkor is.

Már kicsi koromban kialakult az az "önvédelmi" reflex, hogy "aki dícsér, az hazudik".

Mondtam az engem felmagasztalóknak , hogy lehet nekem bármi tudásom elméletben , míg én azt a gyakorlatban használni nem tudom, semmit nem érek azzal. És lehet akár 3 diplomám is , ha az asztalfiókban őrizgetem, az csak 3 darab papír, semmi több.

Tisztában vagyok magammal, elismerem számos jó tulajdonságomat. De amint más teszi szóvá, veszi észre ugyanazt , szinte ellenségessé válok vele szemben, taszítok. Megőriztem a magammal szemben támasztott elvárásaimat, megalkuvást nem ismerő, realista és cinikus önkritikámat. Lelki nyomor a köbön, de attól még tény: ez van, ezt kell utálni.

Neked viszont ezer és egy lehetőséged. Olyan életrevaló emberként, aki szintén tisztában van a maga

képességeivel / értékeivel, a magad életét élheted, sőt! jó eséllyel te alakíthatod azt!

Utóbbi pedig ma kevés társadnak adatik meg.

Találj a továbbiakban egyéb motivációt is a továbblépéshez, mint a másoktól várt dícséret, "megerősítés".

Ne másoktól akarj "önigazolást" kapni, abban egyébként sincs köszönet !

Te vagy a zárkózott, lehet, nem is mernek "nyitni feléd", az az oka a "visszafogottságuknak".

Nyílj meg kicsit, alakíts olyan ismeretségi kört, ahol, ha nem is teszik szóvá, hogy becsülnek,

tisztelnek az elért eredményeidért, a feléd mutatott magatartásukból érezni fogod, mennyire nem vagy egyedül.

Tudom, ez nem olyan könnyű , mint itt írkálni ugyanarról, de próbáld meg !

Elvégre ma legnagyobb gátad az életben nem azok, akik nem vesznek észre, nem hisznek benned ,

vagy mindezt csak utólag teszik, hanem az, hogy bezárkóztál. Ezzel elzártad magad elől az esélyt ,

hogy rád találhassanak azok, akik tényleg biztatnának.

És nem szülői elfogultságból , érdekből, vagy számításból.

Csak úgy : őszintén.

Hogy ki hisz benned igazán, az úgyis akkor mutatkozik meg igazán, ha bajba kerülsz.

Üdv mindenkinek , neked pedig sok sikert! Jó alapod és esélyed már van hozzá.... :)

A többi fejben dől el : MZ.per.X véleményét ( is) gondold át !