Normális, hogy nem tudok olyan emberekkel jó lenni, akik sokat ártottak nekem?

A családom kicsi korom óta sokat piszkált, anyám és a húgom megkeserítették az életem, apám asszisztált nekik. Bár segítettek, mikor baj volt, és ezért hálás is vagyok, de most felnőttként úgy érzem, túlzott viszonzást várnak ezekért az esetekért. Pl segítenek a párom autóját olcsón megjavítani, amit megköszönünk, sőt mi is segítünk nekik, ha kell, sokszor is, de utána mégis igényt tartanának az autóra, mikor ők gondolják és odaadnák a húgomnak, aki életveszélyesen vezet és már az ő autójukat is összetörte.

Kicsit a fejünkre nőttek, ugyanúgy, ahogy a párom családja. Ők soha nem segítettek semmiben, több vészhelyzetben is megtagadták a segítséget: pl fontos vizsgára mentem, nagy hó volt, nem volt tömegközlekedés, a szüleim autója előtte nap bedöglött és nem adták oda a kocsit (amit állítólag a gyereiknek vettek), mikor a párom vitt volna úgyis, ráadásul külföldön, ahol le vannak takarítva az utak, sőt még be is szólogattak. Vagy pl kigúnyoltak, mert a beteg állatomat orvoshoz vittem, később a kezelés ellenére elpuszult szegény, ezért is nagyon haragszom. Folyton megaláznak, mikor munkanélküli voltam, folyamatosan alázott mindenki, hisz én csak egy munkakerülő, semmirekellő vagyok szerintük.

Szédülni kezdtem, egy sor orvosi vizsgálat után pszichológusnál kötöttem ki. Lassan jobb a helyzet, de a haraggal nem tudok mit kezdeni. Nemrég a párom apja lebetegedett, már jobban van, a páromat kérték fel egy nagyobb házimunkára, de én megkértem, hogy ne menjen. Nem bírom elviselni, hogy segítenünk kell egy olyan embernek, mint az apja, aki sosem vett számba minket (a fiát sem). Orvoshoz is fel kellett volna vinni, ki sem hagytam szólni, a párom anyja is tud vezetni, csak mániákusan fél az autóban (ok, előzmény nélkül). Lassan gyereket szeretnénk a párommal, a szülei előre megmondták, hogy ők nem gyerekcsőszök, ők dolgoznak, nem érnek majd rá gyerekezni. Én ehhez fogom tartani magam. Mikor szó volt arról, mi lenne, ha velünk történne valami, felnevelnék-e a gyerekeinket, az anyósjelölt azt mondta, nevelje fel őket az én anyám vagy a párom nagynénje, ő nem ér rá ilyenekre. A macskánkat is többször megmondták, hogy dobjuk ki valahol, ne gondozzuk, amire extrán érzékeny vagyok, ugyanis anyám egyszer így kidobta a kutyámat, akit imádtam. Szóval borzasztóan szívtelen emberek, akiknek idővel egyre több segítségre lesz szükségük a koruk és az egészségi állapotuk miatt. De én valahogy bűntudatot érzek azért, mert segítek nekik, úgy érzem, kihasználnak. Mikor fiatalként nekem kellett valami, hátat fordítottak, most meg elvárás, hogy mi ugorjunk. Pl anyám többször volt, hogy ismerőseit furikázta haza, engem meg elküldött vonattal, mondván, az ismerősök mindig kifizették neki az útiköltséget, én meg nem. Most meg cipeljem mindenfelé, mikor maga is tudna menni. Pl ő gyerekkorunkban sosem vitt el nagyvárosba vásárolni, mert sajnálta a pénzt rá (holott igen jól kerestek mindig is) de ha most magunk elmegyünk a párommal, mindig elvárja, hogy mi is vigyük ingyen, pedig sokszor inkább kettesben lennénk, aztán meg össze vásárol mindent a húgomnak. A párom szülei is sosem engedték, hogy ott aludjak náluk, mondván, ők egy idegent nem kerülgetnek, most, hogy lassan saját lakásunk lesz, már azzal poénkodnak állandóan, hogy legyen nekik is ott egy szoba, hogy ott aludhassanak, ha meglátogatnak (persze, még mit nem).

Szóval nem szívesen segítek nekik, úgy érzem, nem érdemlik meg és bele sem merek gondolni, mi lesz később, ha öregek lesznek (most még csak 50-60 közöttiek). Egyébként mindkettőnknek van testvére, tőlük nem várnak el ilyesmiket, mert ők olyan tipikus szerencsétlen, esetlen kisebb gyerekek, csak tőlünk.

Komolyan, egy idegennek szívesebben segítek, mint a saját családjainknak, nem akarok állandóan a kedvükre tenni, mikor annyit ártottak. Normális ez, vagy valahogy félre kellene tennem a haragom? Hogy lehet ezt feldolgozni és hogy ne érezzem magam birkának, mikor ilyen embereknek folyton szívességet teszek? Örülök, hogy pl a párom apja nem kapott segítséget, mert régen ő sem segített nekem, ez elégedettséggel tölt el, szenvedjen csak. Normális ez? Mi lesz, ha később még nagyobb bajban lesznek, és a párom segíteni akar nekik? Pl azt mondja, ha kevés lesz a nyugdíjuk, ő meg már most elég jól keres (amihez én segítettem hozzá, én toltam feljebb), akkor majd havonta kiegészíti a nyugdíjukat, én ilyenről már most hallani sem akarok. Mi lesz így később?