Volt valaki ilyen helyzetben? Ez ugye elmúlik?

2 éve érettségiztem, a továbbtanulásnál volt 2 szak, ami szóba jöhetett. Azt, amelyik az álmom lett volna, nem választottam, mert bár szívesebben tanultam volna és foglalkoztam volna vele, a személyiségemhez nem illett volna az a munka, nem hittem, hogy képes lennék jól csinálni.

A másik szakot viszont 1 hónap után otthagytam, az alatt a hónap után több olyan emberrel találkoztam (pedig nem "kerestem" őket, egyszerűen találkoztunk), aki/akinek családtagja/ismerőse abban dolgozik, amiben én szerettem volna, a legtöbbjük nem "jobb" nálam, mégis csodásak a munkájukban.

Utána elkezdtem dolgozni, hogy pénzt gyűjtsek, mert mindenféleképpen külföldön szeretném ezt a szakot elvégezni. Idén megyek, az elmúlt 1,5 évben nagyon izgatott voltam, alig bírtam kivárni, hogy végre azt tanulhassam, ami régóta a vágyam. Emellett viszont húzós évem volt, családban, rokonságban, még a barátaim körében is egészségügyi, pénzügyi, munkahelyi gondok, halálesetek, volt egy nagyon szar szakításom, alapból sok lett volna egy év alatt, emellett a család, rokonok folyton ...szogatnak, hogy hülye vagyok, amiért otthagytam azt a szakot, amivel jó, kényelmes életem lehetett volna, helyette választok egy olyat, amivel kitörölhetem a seggemet, ha mégis találok munkát vele, azt nem is fizetik meg, nem is becsülik meg. (Egyébként részben igaz, de ez a része nem érdekel). De ha már ezt akarom, legalább kezdtem volna el tavaly itthon, külföldön úgysem fog sikerülni.

Most egy pár hete olyan, mintha depressziós lennék, a munkán kívül, amit eddig imádtam, most csinálom, mert valamit csinálni kell, egész nap alszok, vagy sorozatokat nézek, eddig sem volt sok barátom, közülük ia sokat elveszítettem, mert egyszerűen nem akaródzik tartani velük a kapcsolatot, nem akaródzik csinálni semmit. De még nem is ez a legnagyobb problémám; ha a tanulásra, a leendő karrieremre gondolok, már nem is érdekel, kezdem úgy érezni, hogy tényleg hiba volt a másik szakot otthagyni, mert azzal tényleg kényelmes életem lehetett volna, tudtam volna csinálni, ebben pedig úgy is béna leszek, mert egyszerűen nincs meg minden olyan tulajdonságom, ami ehhez kell. Néha hirtelen elkezdek örülni, ha arra gondolok, hogy mindjárt kezdődik az "új életem", de aztán belülről valami azt súgja, hogy úgysrm fog sikerülni semmi, elcseszek mindent, megint ott fogok hagyni egy szakot, csak húzom az időt, és még 40 évesen is azon fogok gondolkodni, hogy mit tanuljak?

Bocai, hogy hosszú lett, le akartam írni elejétől a végéig, plusz jól is esett kiírni magamból, mert kimondani senkinek nem merem. Volt más is hasonló helyzetben? Könyörgöm, mondjátok, hogy elmúlik!