Nem tudom eldönteni milyen az igazi személyiségem?

Anyámék elmondása szerint csendes, szemlélődő típusú kisgyerek voltam. Kisbaba koromban se voltam hisztis, állítólag "nagyon jó" baba voltam. Szerettem egyedül játszani, el voltam egymagam.

8. osztályos koromban előbújt belőlem valamiféle agresszivitás, lázadás ez 15 éves koromra fokozódott fel igazán. Az iskolából lógtam, verekedtem, balhéztam, loptam, ittam, drogoztam.

Voltak közösségek ahol a csendes énem érvényesült, ezt úgy képzeljétek el, hogy kb. meg se szólaltam. Egyáltalán. Képtelen voltam a legminimálisabb kapcsolatot is kialakítani a környezetemmel.

És volt ahol annyira eleven voltam, hogy órán bebújtam a tanári asztal alá, gyújtogattam, fetrengtem a földön a nevetéstől, üvöltöztem, hangosan kinevettem, cikiztem másokat stb. (amit utólag undorító dolognak tartok és szégyellek is.) Nyolcadikban összetéptem egy csaj füzeteit és kidobtam őket a kukába, és meg is téptem, csak egy beszólás miatt.

Volt amikor egy virgonc, élettel teli, vicces, humoros lány voltam. Imádtam hülyéskedni, de mára semmi se maradt a humoromból. Se a barátaimból.

Jelenleg szociális fóbiával küszködök. Elmenni fodrászhoz, állásinterjúra, ügyet intézni - számomra ezek nem egyszerű teendők, hanem kihívások.

Volt egy időszak amikor fél év alatt két kapcsolatom is volt, kavartam össze vissza, többen is akartak velem járni, általánosban mindig szerelmes volt belém valaki, ha nem többen.

De...

Most az a helyzet, hogy 2,5 éve nincs senkim. És úgy érzem nem is érdeklek senkit, de ezen nem csodálkozok. El lettem felejtve, mintha halott lennék. Nincsenek emberi kapcsolataim. Mindenki felszívódott. Mindenkinek kialakult egy élete, amiben nekem már nincs helyem.

Nem tudom ki vagyok.

Fogalmam sincs arról, valójában ki az az ember a tükörben.

Tudni kell rólam hogy szörnyen pesszimista vagyok, a tökéletességre törekszem, nem szeretem elfogadni a dolgokat úgy ahogy vannak.

A minden vagy a semmi. És én a legtöbbször az utóbbit választom.

A csendesebb időszakaimban az asperger szindrómára tüneteit produkálom. Tényleg tudok néma lenni, a végletekig befordult, szorongó stb.

Máskor meg valamiféle szeleburdi pszichopatának érzem magam, aki nem érti az emberi érzelmeket, így átgázol mindenkin és egy vitát, egy veszekedést képes élet-halál harcként vívni és gondolatban elmenni a legszörnyűbb megoldásokig.

Nem tudom semmilyen skatulyába belehúzni az viselkedésemet, mert teljességgel behatárolhatatlan, kiszámíthatatlan - mire hogyan fogok reagálni, mi mit hoz ki belőlem. Úgy érzem mintha nem is én irányítanám magamat, hanem egy külső erő.

Úgy érzem nincs is személyiségem, csak valamiféleképp alkalmazkodok egy bizonyos közeghez. Nincs állandó, szilárd személyiségem.

Kérlek titeket, hogy ne kritizáljatok, csak is segítség érdekelne (aki ért egy kicsit a pszichológiához).

Ha ez kevés infó, kérdésekre szívesen válaszolok.

(A nyáron leszek 20 éves.) és L.