Szerintetek baj, hogy így állok hozzá a dolgokhoz?

A szüleimnek nagyon szigorú elvárásai vannak velem szemben, mivel ők szinte mindenben tökéletesek, és azért ezt tőlem is elvárják. Na de mivel én nem vagyok tökéletes, nem tudok nekik megfelelni. Emiatt régen középiskolában rengeteg konfliktus is volt, mert egyrészt eléggé lusta voltam, másrészt a szüleim egy vaskalapos kemény gimnáziumba írattak be, ahol a tanárok jó része igazságtalan volt, nem nagyon volt motivációm, mert ha néha össze is szedtem magam, akkor is lehúzták a dolgozataimat, a tanáraim beskatuláyztak rossz tanulónak és mindig azt hangoztatták, hogy úgysem lesz belőlem semmi, a szüleim pedig mindig szégyenkeztek miattam, elég sz@r volt, sok csalódás ért, de aztán úgy voltam vele, h csak azért is összeszedem magam és be is jutottam a felsőoktatásba. Jelenleg az egyetemen már sokkal jobb eredményeket érek el, igazságtalanság itt is akad, de tizedannyi sem mint a középiskolába, engem az eléggé megedzett, s ennek köszönhetően alakult ki a mostani hozzáállásom. Úgy állok a dolgokhoz ,hogy lélekben mindig felkészülök a legrosszabb esetre, nem csak a tanulásban, hanem minden másban is, így soha nem ér negatív csalódás, csak pozitív, és tényleg azóta meglepően jók az eredményeim. Most már azért tisztában vagyok vele, hogy nem is vagyok olyan semmirekellő, mint ahogy korábban a tanáraim megpróbálták elhitetni velem, de azért bennem maradt egy tüske ezért sosem bízom el magam , mindig felkészülök a legrosszabb eshetőségre ,hogy soha ne érjen csalódás, ez egyfajta védekezési mechanizmus. Egyik ismerősöm szerint nem jó ez a hozzáállás, pedig én amióta így állok a dolgokhoz, kiegyensúlyozottabb vagyok mint valaha, sosem aggódom, nem érzem rosszul magam, mert minden eshetőségre fel vagyok készülve. Ti mit gondoltok?