Egy ember személyiségének kifejlődésben kb milyen arányban köszönhető 1. az öröklött 2. ősök nevelése 3. egyéb körülmények (suli, barátok, ismerősök) 4. önnevelés (felnőttként)?

1. nem nagyon befolyásol, idő után a tanult "másolt példa" átveszi a helyét.

2. Talán a legfontosabb. A gyerekek 0-5 éves koruk között tanulnak a legfogékonyabban (Bevésődés korszaka), itt már minden társas viselkedést is másolnak, leginkább a szüleikről, óvónéniről, és ovistársakról.

3. Második legfontosabb szakasz. Nagyon fontos, hogy a gyerek a környezetében a barátai körében is ugyan azt a kulturált atmoszférát élje meg mint otthon.

4. Én onnantól számítom felnőttnek a gyerekeket, hogy tökéletesen tisztában vannak minden tulajdonságukkal, és tökéletesen ismerik magukat. Valaki már 16-17 évesen elég érett ehhez, de van aki 28 évesen is még egy gyerek.

Azok akik megismerték magukat, képesek tisztán felismerni a többiektől kapott visszajelzéseket, és el tudnak kezdeni dolgozni a személyiségükön. Őszintébbek, és sokszor felszabadultabbak tudnak lenni. Ez a korszak olyan, mint amikor a kész gyémánton az utolsó csiszolásokat finomításokat végzik. Mikor csiszoljuk, a gyémántokról sem tudjuk hogy hány száz millió évesek, és pont ugyan így minden ember más korban csiszol, aztán majd koszolódik. Majd megint csiszol és így tovább...

Csupán magamból kiindulva:

1. Talán a leginkább ez határozta meg az egész életemet. Olyan belső/külső tulajdonságokat örököltem a szüleimtől, amelyek akaratlanul is meghatározták az életemet és én bármennyire is próbáltam tudatosan változtatni a tulajdonságaimon, vannak olyan jellemvonásaim amelyek alapvetően determinálták az emberekkel kialakított viszonyomat és a rólam alkotott véleményüket (visszahúzódó/pesszimista személyiség, magasság stb.)

2. Ezen gyakorlatilag semmi nem múlott az én esetemben. Persze szükséges, hogy az ember ne egy alkoholista családban nőjön fel, mert akkor a személyisége már itt csorbulhat, de a világról alkotott képe, sztem egyáltalán nem alakul ki ebben a fázisban az embernek. Ilyenkor inkább arra kell törekednie a szülőnek, hogy a szükséges egzisztenciát teljes mértékben biztosítsa és egy normális családi/rokoni légkört biztosítson a gyermek számára.

4. Egyértelműen ez a legnagyobb személyiségformáló tényező az első pontot követően. Nem mindegy, hogy hol fogsz érettségizni, nem mindegy, hogy az addig kialakult személyiséged, összeegyeztethető lesz az osztálytársaiddal/"barátaiddal", nagyon fontos jellemformáló tényező, hogy milyen szociális életet élsz és kikkel. A középiskolai életnek és az ismerősöknek van a legnagyobb szerepük abban, hogy milyen információkhoz jutsz a való élettel kapcsolatban és ezeket, hogyan fogod felhasználni később. Az "Élet Iskoláját" tulajdonképpen ebben a fázisban "végezheted" el, vagy bukhatsz ki. Én utóbbit tettem, mivel az öröklött személyiségemen (önbizalomhiány, visszahúzódás) képtelen voltam változtatni és ebből adódóan kevés ismerősöm lett, akik minimális tanácsot tudnának adni az élet bármely kérdésével kapcsolatban, konkrétan semmit. Az iskola részletezését még kihagytam. Az, hogy miként érettségizel és milyen egyetemre jelentkezel, majd ott hogyan teljesítesz, az is az öröklött tulajdonságaidtól (ha nem jó az algoritmikus gondolkodások/nem vagy precíz, akkor az életben nem végzel el egy mérnöki képzést) és a környezetedtől fog függeni (lehúzó társak/tanárok/családi probléma).

4. Az önnevelésnek van a legkevésbé jelentős szerepe, tulajdonképpen ez már csak akkor működik, akkor eredményes, ha kialakult egy fix személyiség és azon akarsz csiszolni. Persze léteznek ilyen kvázi utópisztikus esetek, hogy valaki elvégez egy szakmunkásképzőt és majd később jön rá, hogy ő okos és elvégez egy egyetemet, majd teljesen megváltozik az élete, idős korára kiteljesedik, de ez egyáltalán nem jellemző.

Szinte minden az 1-es és a 3-as ponton múlik.

Ahogy egyre öregebb lettebb, hyökeresen változott a véleményem.

Mára eljutottam oda, hogy az 1-en kívül szinte semmi hatása nincs a többinek.

Először szilárdan meg voltam győződva, hogy a nevelés, a család személyes példája, és a környezet, ami biztosítanak az embernek, mindent meg kell, hogy határozzon. Tévedtem.

Önnevelés szerintem nincs, vannak öntrenírozó módszerek, a kiindulás és a cél távolságától függően inkább önámítások, önkínzások, önsanyargatások.

Vagy a környezet megtévesztése, esetleg.

Bár az is lehet, hogy az önnevelést úgy definiáljuk, hogy a születetten kapotton az ősök stb. minden más által elkövetett erőszak visszaállítását az eredeti, kiindulásira, és akkor igazolhatunk mindent, amit csak akarunk, nem?