Csak szerintem nem normális, ha valaki haszontalannak érzi magát a munka miatt?

Ha például valaki nem végez hasznos tevékenységet a munkahelyén vagy épp munkanélküli, normális, ha valaki emiatt teljesen haszontalannak és értéktelennek hiszi magát? Tényleg bele kell bolondulni egyeseknek abba, hogy ha mondjuk elmennek nyugdíjba és csak az otthoni, kényelmes tevékenységek maradnak meg a napi robot helyett? Én pl. az egyszerűbb, betanított munkákra, amit sok ember végez (köztük én is végeztem) úgy tekintek, mint szükséges rosszra, ami a pénzkereséshez kell. Ha nem kellene a pénz, amit vele szerzek, sokkal szívesebben kötném le magam otthon nyelvtanulással, olvasással, kirándulással. Abszolút nem igénylem, hogy napi 8-10 órában fulladásig ugráltasson engem egy arrogáns, bunkó főnök, akinek min. 6 osztállyal kevesebb van, mint nekem, ez számomra nem életcél, nem ad lelki erőt, nem motivál. Úgy veszem észre, a mai fiatalok közt nem is én vagyok az egyetlen, aki ezekre a munkákra így tekint. Mégis, az idősebbek, ha egyszer ott kell hagyniuk a rosszul fizető, betanított, önbizalmukat porig romboló munkájukat, szinte belebetegednek.

Én jelenleg munkanélküli vagyok, de nem értem az olyan kérdéseket, miszerint "mit csinálsz otthon egész nap, csak ülsz és nézel ki az ablakon?"... nem, képzem magam, tanulok, olvasok, vásárolok, kirándulok, lefoglalom magam, abszolút nem unatkozom. Mégis miért hiszik azt az emberek, hogy az életem értelme csak valami betanított munkás állás lehet, semmi más?!