Fiatal lányok, fiúk miért?

Miért van az, hogy egyből a vagdosást meg az öngyilkosságot gondoljátok az egyetlen megoldásnak a problémákra?

Például egy lány együtt van egy fiúval, szerelemből vagy bármiből.. kemény egy hétig járnak, még szinte nem is ismerik egymást, alig van közös téma/dolog. Aztán a fiú szakít, vagy a lány megy valamiért és a lány úgy éli meg mintha a világ legeslegnagyobb katasztrófája lenne, egyből vágja, gyógyszerezi magát, sír hogy milyen szar a világ, meg akar halni. Oké egy több éves házasságnál még talán megérteném. De egy hetes kapcsolat, ami valószínűleg nem is igazi szerelem volt, csak hogy legyen valami pótlék.. Azért túlzás.. Akár első volt neki a fiú, akár sokadik(az előbbinél megértem hogy jobban fáj, de azért túlzás amit csinálnak).

Vagy akár családi problémák. Én azt is túlzásnak tartom, hogy valaki nagyon komoly problémák miatt akarjon öngyilkos lenni. De amikor azért sírnak, vágják magukat, depressziósak stb. mert mondjuk iphone 6 helyett csak egy 5s-t kapott. Vagy mert piros pólót kapott de feketét akart.. Na ott már szerintem komoly gondok vannak. Ezt nem pont itt fórumokon látom, inkább a valóéletben...

De itt gyakorin is vannak példák.Nem telik el nap, hogy ne olvassak itt vagy bármi más fórumon olyan kérdést, vagy problémát, hogy Elhagyott a szerelmem (ami sokszor csak pár napos-hetes kapcsolat..), öngyilkos akarok lenni vagy miért szar az élet, nincs örömem, vágom magam, depis vagyok utálom a szüleimet utálom a világot meg akarok halni stb,stb.

Holott legtöbbször annyi a probléma mint amit fentebb részleteztem.

Az én életem sem volt mindig rózsás. Hatodiktól folyamatosan terrorizáltak, vertek, szidtak, családtagjaimat fenyegették, csak azért mert kicsit kilógtam a sorból. Nem telt el nap, hogy ne bántalmazzanak lelkileg vagy testileg (sajnos az utóbbi gyakoribb volt). Megaláztak mindenki előtt, annyira lerontottak, hogy még a teljesen ismeretlen emberek akik életükben először láttak, azok is belém kötöttek. Ennek köszönhetően nem csak a suliban, hanem a buszon, a suli környéki utcákon is ment a "buli". Még most is itt van a szemem előtt ahogy a falhoz szorítottak, ütöttek, köpködtek, megaláztak. Vérzett az orrom, tele voltam zúzódásokkal. Utolsó évben sokszor suliba se mentem, ellógtam vagy szimuláltam hogy maradjak itthon. Rossz társaságba keveredtem, később ők is otthagytak, és megaláztak. Családtagjaimat fenyegették, kötekedtek velük.(alapból rossz környéken élek, erre még az ellenem indított propaganda csak olaj volt a tűzre). Anyám és testvérem állandóan stresszeltek a munka miatt, amiből engem és apámat eltartottak. Apám egy hirtelen haragú, sokszor agresszív és idegbeteg ember, és még alkoholista is. Rengeteg veszekedés itthon (ez még most is megy), kiabálás stb. Késői gyerek vagyok, apám ekkor már 60 felé közeledett, anya 50 felé.

De nem adtam fel. Végigszenvedtem az általános iskola maradék éveit, aztán középiskoláig gyökeresen megváltoztam. Megtaláltam önmagam, magabiztosabb lettem, kiálltam magamért, megtaláltam a saját stílusomat, nyitottabb lettem. Ennek köszönhetően lettek olyan emberek, akikkel az életünket adnánk egymásért. Lettek barátaim, fantasztikus osztálytársaim, társaságom. Pedig eü. csődtömeg vagyok (gerincferdülés, gyenge csont miatt töredezett, enyhén sárga fogak-ezt csináltatom folyamatosan de van pár törés amivel a doki se tud sokat kezdeni. Az szerencsére nem feltűnő helyen van-, zöldhályog, nagyon vékony vagyok, fehér a bőröm, pattanásos vagyok, régebben az immunrendszerem is gyenge volt, a legkisebb szellőtől tüdőgyulladást kaptam kb.-ez azóta már sokat fejlődött de még nem a legjobb-, nem vagyok izmos-van bennem erő, de nem vagyok túl izmos-, asszem ennyi :'D Barátnőm mondjuk még nem volt, de kapok pozitív visszajelzéseket (lehetett volna, de egyikük sem olyan volt akivel el tudtam volna képzelni komoly kapcsolatot. Pedig nagyon szépek voltak, de korukhoz képest elég...éretlenek. Közömbösek, lenézőek az emberekkel. Az meg nekem nem elég. Akármilyen jól néz ki, ha belsőleg nulla. De ez nem ide tartozik)

Na tehát ebből az egészből azt szerettem volna kihozni, hogy a mély gödörből is van kiút.

Ha tényleg komoly családi, életbeli probléma van(tudom is én szar anyagi helyzet,alkoholista agresszív szülők stb..). Én megértem hogy ez tűnik a legegyszerűbb megoldásnak, de egy kis kitartással sokkal jobb vége lehet a dolgoknak, csak fel kell találni magunkat.. Pl.: Nem törődnek valakivel a szülei, tegyen érte hogy ne így legyen. Csináljon olyat amiért figyelnének rá, éreztesse velük hogy szüksége van rájuk. Vagy ha alkoholista a szülő, agresszív, vagy ilyesmi. Biztosan van egy közeli rokon, vagy barát aki befogadja amíg rendeződnek a dolgok. Vagy akár a gyerek is mehet segítséget kérni az erre való szervezetekhez. Vagy ha nem tud menni sehova de nagyon durva helyzet akkor legyen minél kevesebbet a szüleivel (ha azért nem olyan vészes, akkor azért próbálja megbeszélni), kerülje őket. Ha agresszívak akkor rendőrt rájuk, vagy segítséget kérni a szomszédoktól vagy bármi. Persze ilyenkor meg van az esélye hogy máshová helyezik. De legalább esélye van a normális életre. Ha nincsenek barátai, járjon ismerkedni, vagy próbáljon ki dolgokat amikkel új kapcsolatokat építhet. Ha terrorizálják, kérjen segítséget, álljon ki magáért. Nyomás, terror, szomorúság alatt persze nehéz ésszerűen cselekedni, gondolkozni (nem mondom hogy feltétlenül ez az ésszerű amit leírtam, csak a véleményem. De szerintem jobb mint az önkínzás). De csak egyszer kell megtörni ezt a burkot. Ha sikerül ott van a remény a javulásra.

Annyi szép dolog van az életben aminek örülni lehet, csak keresni kell. Új dolgokat kipróbálni, új kapcsolatokat formálni, tanulni a hibákból, erősebbnek lenni. Tuti van ember aki szeret, törődik veletek, gondol rátok. Még ha ti nem is tudtok róla. Sajnos tudom milyen érzés az, amikor egy számodra nagyon fontos személy élettelen, de legalábbis eszméletlen, véres testét tartod a kezeid között, miután levágtad a kötélről.. Láttam másik ember szenvedését akinek szintén sokat jelentett ez a személy. Én is szenvedtem. Mindezt azért mert egy hónap után otthagyta a párja. De beszéltem már emberrel is az utolsó üzenetében. Elmondhatatlanul rossz érzés mindkettő, nem kívánom senkinek, még a leggonoszabb embernek sem. Ti se kívánjátok ezt azoknak akiknek esetleg fontosak vagytok. A felakasztott illető sem tudta pontosan, hogy nekem milyen sokat jelent, csak azután tudta meg miután (hála Istennek) felépült.(Nem, nem a titkos szerelmem volt).

Akik pedig szándékosan cseszegetik a másikat, öngyilkosságba hajszolják.. Szerintem ez a legszánalmasabb dolog a világon. Ha valakinek ennyire nincs élete, az vegyen egy mű nemi szervet és azt b***assa ne a másik embert. És a sors majd visszaadja nekik Vagy egy jó szándékú ember.. én például egyesével hívogattam el az engem terrorizáló srácok 5 "vezetőjét" és érdekes módon külön-külön nem voltak annyira bátrak :') De láttam már olyat is hogy utcán akartak megverni egy gyengébb srácot, de két srác odament, és megvédte, sőt elég alaposan helyben hagyták a támadót.. Illetve volt szerencsém hallani egy gyermekbántalmazó, alkoholista börtöntöltelék "élménybeszámolóját" a dutyiból.. Nagyon morbid és bizarr. Kegyetlen élete van ott bent hála a többi rabnak. És hasonló ínyencségek :D

Bocsi a kegyetlen hosszú kérdésnek (tisztelet aki végigolvassa), és azért is bocsi ha esetleg zavaros kicsit (többször is visszamentem 1-1 részhez hogy kiegészítsem..). De a fő kérdés változatlan. Miért az öngyilkosság, önkínzás?