Normálisnak számít ez a helyzet? Megszólalt bennem a vészcsengő.

Például elmondod neki, hogy téged zavar az, hogy ő minden egyes nap otthagyja a koszos edényt az asztalon, mire felcsattan, hogy ez nem igaz, ő mindig elpakol maga után. Ha csendben rámutatsz az asztalon lévő retkes tányérra, akkor az rá a válasz, hogy csak most az egyszer fordult elő, és te egy borzasztó ember vagy, amiért rögtön letorkolod, ha vársz még öt percet, elmosta volna, de te folyton csak kötözködsz és bántod őt.

Természetesen a tányéros eset nem történt meg, csak ezt írtam le példának, számtalan "valódi" történetet is írhattam volna, csak így kizártam azt a lehetőséget, hogy a családomból valaki rájön, hogy én írtam ki ezt a kérdést, ugyanis időnként tartok ettől az embertől, nem is igazán attól, hogy irányítani akarja az életemet, hanem attól, hogy ezt nem hajlandó beismerni! Azon gondolkodom, magának vajon beismeri-e, hiszen valahol csak tudja, hogy igazam van, különben nem hozná ki a sodrából ennyire az, amit mondok. Nem akar nekem semmilyen mozgásteret engedni, irányítani akar, mint egy ötévest, és ha megkérem, hogy ezt fejezze be, akkor kiakad, hogy mégis mit fejezzen be, hiszen ő soha nem akarja nekem megszabni, hogy mit tegyek. Fölösleges vele vitába szállni, mert nem hatják meg az észérvek. Ez még a normális kategóriába sorolható? Pláne, hogy mellette azt mondja, szeret, de amint nem az ő szája íze szerint teszek valamit, megpróbál azzal zsarolni, hogy megvonja a szeretetét (érdekes, hogy látom, hogy sok ismerőse a tenyeréből eszik emiatt). Ugye jól érzem, hogy nem szeret, és hogy valami baj van vele? Mit kellene tennem?