Miért éljek, ha semmi nem lelkesít az életben? Mi motiváljon egy olyan embert, akinek konkrétan unalom az élete és semmiben nem hisz?

Csak felkelek és lefekszem nap, mint nap, de nem látom semmi értelmét. Nincs olyan pillanat, amiben igazán jól érezném magam, amire azt mondanám, hogy "na, ezért már megérte felkelni!". Konkrétan alig akarok kikelni az ágyból. Fiatal huszonéves vagyok, a szüleimmel élek. Kamaszkorom óta önértékelési zavaraim vannak, nem tudom megvalósítani önmagam. Csupa biztonságos, és általában rossz döntést hozok, nem lendülök ki a helyzetemből. A szüleimmel élek, akik sikeres vállalkozók, így gyakorlatilag már eleve úgy indulok, hogy a jövőm biztosítva van az életben. Jó tanuló vagyok, de nem érdekel jelenleg a tanulás. Egyszerűen nincs jövőképem. Gyerekkoromban sokféléről álmodoztam, és sok minden érdekel, de az a gondolat, hogy a szüleim üzletét folytassam, valahogy úgy érzem, komolytalanná tesz minden mást. Mintha ígyis-úgyis ott kéne kikötnöm, akár akarom, akár nem. De tőlem ez távol áll. Mégsem teszek lépéseket az önállóság felé. Nem járok el barátokkal, nem csinálok semmit. Az egyedüli örömforrásaim az alvás és a maszturbálás. Most volt egy kapcsolatom egy angyalian aranyos lánnyal, de felbontottam, mert úgy éreztem, nem vonz eléggé. Ami utólag belegondolva baromság, mert simán lehet, hogy csak arról van szó, hogy ebben a depresszív állapotban nem tudok erős vonzalmat érezni. Gyógyszereket szedek, meg minden. Féltem, hogy lerántom magam mellé ezt a lányt, hogy rosszat teszek vele. Félelemből már azelőtt tönkretettem valamit, hogy elkezdhetett volna kicsírázni. Minden döntésem ilyen. Vagy az esetleges bukástól, illetve mások véleményétől való félelem miatt nem teszek meg egy lépést, vagy azért, mert úgy érzem, semmi értelme, úgysem fog menni.

Az a baj, hogy nincsenek saját, önálló vízióim, amikben igazán tudnék hinni, és ami szívből jön. Egyszerűen nem látom értelmét annak, hogy minden nap felkeljek, bejárjak arra a szakra, amivel nem akarok semmit kezdeni, majd lefeküdjek. Nem látom értelmét annak, hogy úgy teljen el egy nap, hogy nem nevettem, nem érintettem meg egy lányt, nem találkoztam barátokkal, nem hagytam nyomot valakiben. Felesleges embernek érzem magam, mint egy orosz regényben. És úgy érzem, nem fog sikerülni változtatni. Egy nagy gyerek vagyok, aki 23 évesen még nem volt lánnyal, a szüleivel él és nincsenek kilátásai, nincs önálló élete. El kéne mennem itthonról, de nem tudom, hová, mert nincs igazán társaságom. A lány nem tudom, mennyire akar még szóba állni velem, de azt se, tudnék-e most bármit adni neki. Tök jó helyzetből indulok, mégsem tart semerre az életem. Csak arra vágyom, hogy kikapcsoljon az agyam, hogy kiszakadjak a fejemből. Legszívesebben eltűnnék, hibernálódnék egy időre. Miért keljek fel? Miért éljek? Kamaszkorom óta nyugtatom magam azzal, hogy minden meg fog változni, de semmi nem változik, hiába voltam már több pszichológusnál. Sőt, azt veszem észre, hogy minden évben csak rosszabb lesz. Nem egyszerűbb lenne már most véget vetnem az életemnek és méltósággal meghalni, mint végigélni több évtizedet szégyenben?