Miért érzem azt, hogy az emberek többsége felületes és egy szerepet játszik?
Igazából a kérdés elég egyértelmű. Valahogy úgy érzem, hogy én kilógok a sorból, pedig én is szívesen vágynék társaságra. Elég bonyolult és hosszú lenne ez most leírni, de én magam teljesen átlagosnak érzem és mindenben a középútat követem és egyik szélsőségbe sem tartozom sem karakterileg, sem kinézetileg, mint pl. "kocka", vagy "csapassunk oda neki minden péntek este, hadd szóljon", stb.
Jár(t) már valaki hasonló cipőben, hogy teljesen normális életet akarna élni, de nem találta meg hozzá a megfelelő embereket? Biztos, hogy velem is gond van. Ez tény. De úgy érzem, hogy a világgal is.
Mert az emberek többsége felületes és szerepet játszik.
Mi számít normális életnek? Én nem tartom annak amit leírtál, de ugyanaz a cipőm. Csak kicsit már szorít...
Na igen, hogy mi a normális az relatív.
Szerintem az a jó, ha valaki, ha buliba megy, akkor nem iszik addig, míg a mentő jön érte.
Vagy valaki, aki szeret a számítógépes játékokkal játszani, az is tud mértéket tartani és nem csak ennek szentelni egész életét és szabadidejét.
Szóval úgy érzem, vannak ezek a szélőségek (személyiségek, amiből most kettőt felsoroltam, de nyílván rengeteg van), de én egyik közé sem tartozom, hanem pont középen vagyok és mindenből egy kicsit csinálnék. Számomra ez a normális. Szerintetek?
Igen, a telefonos dolog valóban :D
Simán csak fogadd el, hogy ilyen a világ. Nem lehet vele mit kezdeni különösebben, meg nem is kell.
Legyen körülötted pár olyan ember, aki normális számodra, a többivel meg nem kell foglalkozni.
Mindenki úgysem fog szeretni, hogy odafigyeljen rád és őszinte legyen feléd.
Igen, hasonlót érzek. Az utolsó jól megfogalmazta a telefonos dologgal a dolgot.
Az ember rá van erre kényszerülve, ha túl akarja élni az életet, máskülönben csak az állandó harc menne a felek közt - bár úgy legalább nyílt lenne...
A középút megtalálása nehéz, mert ami "nekem" jó, az a másiknak lehet, hogy nagyon rossz.
Vagy a remeteség vagy beállni a sorba (de nem teljesen) a lehetőségünk - szerintem.
Örülök, hogy nem csak én gondolom így.
Elég egy szerencsétlen világ ez. Olyan, mintha az emberek félnének az érzéseiktől vagy egyáltalán nem is akarnak érezni, mert így egyszerűbb?
Pl. kinek fontos még egy szoros baráti kapcsolat, egy működőképes szerelmi kapcsolat? Az első veszekedés után kidobják egymást és jön a következő... pedig egy kis őszinteség, odafigyelés, tisztelet és akkor megint lenne értelme a barátság és a szerelem szavaknak. Sok minden megoldható és megmenthető lenne szerintem.
És emellett simán lehetne hülyéskedni egymással és nem kell a napi 24 órában sem filozofálni az életről és az élet problémáiról beszélni. Csak akkor, ha fontos... de van még egyáltalán ilyen ember, aki valóban időt és energiát szán a másikra? És nem csak önmagával van elfoglalva?
Lehet rossz példa, de egyszer láttam egy audiból kiszálló elég jómódúnak tűnő nőt a virágbolt előtt és azzal a kéréssel pattant ki, hogy megy a barátnője születésnapi bulijába és szüksége lenne egy ajándékra.
Mert ezt pont 5 perccel előtte kell megvenni és elkapkodni. Személyes ajándékról szó sem volt.
Gondoltam magamban, hogy nem csak a gazdagok, de szerintem még a középréteg is így gondolkozik már manapság. Ezek a "barátságok", "haverságok", és "társaságok". Jól megvannak egymás mellett, de valójában le se ... a másikat.
PS: Tisztelet a néhány kivételnek.
Talán az "Így jártam az anyátokkal" sorozatban így van :D
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!