Miért mondják egyesek azt, hogy küzdés nélkül unalmas lenne az élet, és hogy akkor nem tudnánk mi a jó?

Van benne valami.

Én például rühellem a napokat, mikor nincs mit csinálni, nem pörög a meló, nincs programom, csak telik az idő. Munkában is sokkal jobban elvagyok, mikor hajtás van, csinálni kell a dolgokat, és van egy kis stresszhelyzet.

Ráadásul pl egyetemen eléggé magadnak osztod be az időd, sokkal jobban be lehet punnyadni, úgy vagyunk hogy "ráér az még, hosszú a nap". Munka után sokkal jobban megbecsüköm, és kihasználom a kevés szabadidőt is.

"Ha valaki beleszületik a gazdagságba soha nem fogja annyira értékelni sem élvezni mint aki megszerzi azt."

Ez sem feltétlenül igaz. Ahhoz hogy valaki gazdag legyen, sokat kell tenni, képezni kell, szinten tartani magát az embernek. És sok ember aki felküzdötte magát, ugyanezt a mentalitást adja tovább a gyerekének is.

Persze ismerek példát olyanra is, aki csak él a szülők pénzével, viszont még több olyat, aki saját vállalkozást indított, vagy a szülői vállalkozást viszi tovább, és ahhoz tanult évekig...persze kezdetben kell a szülői segítség, de az ilyen embereknek is ugyanúgy meg kell tanulniuk irányítani.

Míg fordítva, sajnos sok sikertelen szülővel az a baj, hogy beleneveli a gyerekébe is a sikertelenséget. Hangoztatja hogy nem lehet megélni, nem viheted sokra, nem tud támogatni, és arra tanít hogy mindig mindenért más a hibás...