Van itt olyan, aminek komoly önértékelési problémái voltak, es pszichologussal megoldotta?

Meg elég műveletlennek is tűnsz már ne haragudj. Nem csoda hogy a ,,suttyókkal" is megelégedtél. Kezd azzal, hogy elolvasol úgy ötven könyvet.

Nem tudom milyen a családi háttered, de törekedj arra, hogy legalább már a te gyerekeinek ne olyan legyen amilyen neked volt. Most az ő érdekeiket kell előrébb venni a tieidnél.

Járj el sportolni, tudom hogy hihetetlen,és most csalódott vagy, de rengeteget fog segíteni. A pszichológus is ezt fogja javasolni. Mindennek az alapja az egészség. Próbálj Olyan életet csinálni a gyerekeinek amilyet te is akartál volna magadnak, és idővel észre se veszed, milyen boldog vagy

Hát azt nem mondanám, hogy teljesen megoldottam, de sokat segített a pszichológus... sztem főleg azért, mert kívülállóként meghallgatott, és teljesen kívülállótól kaptam visszaigazolást arra, hogy egészséges a gondolkodásom sok esetben, és nem vagyok olyan hülye, mint amilyennek mások (főleg a családom) beállítanak engem. Már ez is sokat segített. Mondjuk talán az még többet, hogy majdnem 23 év teljes magány után találkoztam egy olyan nagybetűs FÉRFIVEL, aki nemhogy elfogadott, hanem szeretett olyannak, amilyen vagyok, és aki egy csodálatos ember.

Pedig előtte.... fúúúú. Totál teljesítménykényszerben éltem otthon, öcsémmel kivételeztek, ha el mertem mondani a véleményem kulturáltan, vagy öcsém nekemjött, akkor jobb esetben csak ordítottak velem, rosszabb esetben vertek is, közben építették le folyamatosan az önbizalmamat... nem engedtek nőiesnek lenni (fikáztak, mikor kiengedve hordtam a hajam, hogy olyan, mint a bölénynek, zsákruhákban akartak járatni, az ékszereimre azt mondták, ízléstelenek, pedig csak nőiesek voltak - sima ezüst/aranyszínű, vékony bizsu volt, nem kilós fux), hájas disznóztak... verték a mellüket, hogy ők mindent megadnak nekem, de zsebpénzt nem kaptam, és amilyen dolgokat kértem, annak a háromnegyedére nem kaptam pénzt, szinte csak sulis dolgokra meg ha tényleg az egy pár cipőm is tönkrement, pedig nem voltunk csórók... amikor kaptam rokonoktól pénzt, azt azonnal elvették, betették a bankszámlámra, de úgy, hogy ők is hozzáfértek, hogy "ne költsem el hülyeségekre", és ebből annyi pénzt nem hagytak otthon nekem, hogy el tudjak menni kéthavonta 1x a barátnőimmel fagyizni. Ráadásul akármennyire is nekem volt igazam a vitákban, tettlegességgel kényszerítettek arra, hogy én kérjek bocsánatot. Nem hagytak sohase önállósodni, 2x hívtak volna el úgy osztálytársaim vhova, hogy nem a 2 sarokra levő fagyizóig mentünk volna el maximum, nem engedtek el, tömegközlekedni is csak a sulitól vissza engedtek... aztán azt hitték, ha néha megmutatják kocsiból, hogy ez az Xy utca, akkor én majd tökéletesen kiismerem magam egész Budapesten. Miattuk meg ugyan volt annyira jó fej az osztályom, hogy kiközösíteni nem közösítettek ki, de azért a hátam mögött vihorásztak vagy épp a szüleimet szapulták, és basszuskulcs, teljesen igazuk volt... folyton éreztették velem, hogy egy nulla vagyok, hogy a kiszemelt karrierem egy nulla, hogy szar vagyok humán beállítottsággal egy reálos családban. Amikor rossz jegyet hoztam haza, akkor ordibálás ment (öcsémmel nem, ott ejnyebejnye... ja amúgy a kedvencedet főztem, kicsim, annnnnyira imádlak...), meg hogy "ha már a szépségeddel nem tudsz kitűnni a többiek közül, az eszeddel tűnnél már ki"... egy hármas miatt...

Ezek kb. azt eredményezték, hogy:

-nem tudtam úgy kimenni az utcára, hogy ne minden másodpercben azon törjem magam, hogy mit gondol a külsőmről bárki, aki szembejön velem, meg hogy magam mellé szorítsam a karjaimat, mert "túl magasra lóbálom járás közben, és az prolis"

-egészen 19 éves koromig halványlila segédfogalmam sem volt a budapesti tömegközlekedésről, és persze engem hülyéztek le a szüleim, ha nem tudtam, hol mire kell átszállni és mi hol van, pedig, mint már írtam, ők nem engedtek...

-ha valaki gyorsan jön felém, és morcos a képe, akkor lelkiekben már támadóállást veszek fel, vagy teljesen megijedek, mert folyton az a kép villan be, ahogy apám az elborult agyával nekemmegy

-a baráti kapcsolataimban gyakran nem mertem megmondani a másiknak, ha szemét volt vagy hülye, mert belém lett verve, hogy nekem nincs szavam és sosem lehet igazam... nem tudtam magamért kiállni... erre persze a szüleim mondták, hogy milyen önállótlan és gyáva vagyok

-a teljesítménykényszer miatt teljesen kiégtem egyetem 2. évére, és emiatt 2 évet csúsztam utána (ebben 1 évet dolgoztam, azt hozzátenném), mert egyszerűen megcsömörlöttem attól, hogy csak tanulok-tanulok-tanulok, és semmi más nincs... ma már tudom, hogyha gimiben picit lazábban vettem volna, akkor nem lett volna akkora teher az egész

-a szerelem meg nyilván elkerült, mert az egy dolog, hogy túlsúlyos vagyok meg nem egy világszépe, de gondolom, hogy önbizalomhiányos, depressziós lány kisugárzása az, ami még inkább elijeszti a férfiakat

(komolyan volt olyan, hogy 21 éves koromban egy pasas osztálytalálkozó után éjfélkor leszólított, hogy nem lenne-e kedvem hozzá felmenni, és ugyan visszautasítottam, de utána egy hétig magam ostoroztam, hogy valószínűleg az egyetlen alkalmat szalasztottam el, hogy valaha ágyba kerüljek vkivel, milyen hülye vagyok... ENNYIRE önbizalomhiányos voltam)

-gyakran a személyes kritikát is személyes támadásként értékelem első benyomásra, mert anno a szüleim tényleg a személyemet támadták, és a "kritikájuk" nem segítő szándékú volt, hanem csak azért piszkáltak, mert nem értettem velük egyet.