Nektek mi a véleményetek erről az ember típusról? Titeket nem irritál egy kicsit?

Az én férjem pont ilyen. Nagyon könnyű vele kijönni, nagyon jó vele, általában mindenki kedveli (persze vannak kivételek), és a konfliktusokat mindig humorral kezeli, azaz elüti egy-egy poénnal, avagy kitér előlük. Ugyanakkor az ilyen ember valóban könnyen befolyásolható, és hagyja magát kihasználni, épp emiatt van most egy komoly vitánk is, és egész egyszerűen fogalmam sincs, mivel tudnám elérni, hogy ne engedje, hogy hülyét csináljanak belőle. Már az összes létező érvet felsoroltam, egyet is ért mindegyikkel, mégis képtelen nemet mondani valakinek, aki bár nem rossz szándékú, de egyértelműen kihasználja.

Ahogy mondják, az éremnek két oldala van, nem létezik olyan ember, aki minden szempontból ideális. Ha karakán, talpraesett, akkor az sokszor társul arroganciával, makacssággal. Ha meg konfliktuskerülő, akkor van, hogy abban a helyzetben sem áll ki magáért, ahol kötelező lenne.

És ezen kívül van még ezer és egy személyiségtípus, és mindnek van rokon- és ellenszenves vonása egyaránt.

Ő meg valószínű úgy van vele, hogy nem akarja magát idegesíteni vele, és hozzám hasonlóan nagyon idegesítik az "őszinte" emberek, akik életcéljuknak tartják, hogy megossza a fél világgal a gondolatait. Pláne, ha az fáj is.

Én sok párhuzamot látok az őszinteség, és a bunkóság között.

Addig jó, amíg ő ilyen, és így szeretik őt az emberek. Nem lehet megváltoztatni, és nem is kell. Ő ilyen.

És nyilván ezért népszerű.

Én is ilyen vagyok hogy néha azt gondolom "hallgatni arany". Van egy ilyen szólás is ami azt jelenti, hogyha hallgattál volna, bölcs maradtál volna.

Nem hiszem hogy mindig meg kell mondani a véleményemet, mert lehet hogy az fél óra múlva megváltozik, és nem akarok megsérteni senkit azért, hogy később meg majd bocsánatot kérhessek tőle. De hogyha külön megkérnek rá, hogy tényleg mondjam a véleményem, akkor azért megmondom.

Van fantáziám és nem vagyok akaratgyenge, ennek a két dolognak nincs is köze ehhez szerintem.

Annyi, hogy nem szeretem sok ember előtt saját magamat védeni. Egyrészt, mert nem imádom magamat annyira, másrészt meg azért, mert nem mindig tudok hirtelen frappánsan válaszolni és nem akarok alul maradni a veszekedésbe, vagy ha nem tudok jó érvet mondani, akkor nem akarok hülyét csinálni magamból. Inkább hárítok, ha sikerül.

Azonban ha a barátaimat próbálja valaki sértegetni, vagy bántani, akkor átváltok sárkányba és az igazság harcosa leszek egyből, mert olyankor felmegy bennem az adrenalin.

Nem tudom, hogy mért van ez így. Talán mert gyerekkoromban a szüleim sokat veszekedtek, én meg olyankor elhúztam otthonról biciklizni, mivel nem tudtam őket megállítani és nem bírtam nézni. Anyámat mindig védtem az élettársa elől, aki sokszor megütötte, bántotta őt. Anyám meg védett engem, ellene, amikor engem ütött- vert. Ezek után gondolom ez rögzült bennem, hogy így kell kezelni ezeket a problémákat. Meg mondjuk az élettársának ha mondtam valamit, ha megmondtam a véleményemet, akkor olyan pofont kaptam, hogy a fejem leszállt. Ettől függetlenül sokszor megmondtam, nem adtam fel, de néha durván megvert. Kb 6 éves koromtól 14 éves koromig élt anyám ezzel a hülye emberrel együtt.