Van itt valaki, aki úgy érzi, hogy valamiért nagyon leragadt a múltban?

Általános és középiskolában halálra cikiztek, mert szerintük csúnya voltam, sokszor tettlegességig fajult a helyzet. Akkoriban váltak el a szüleim is, anya pedig kijelentette, hogy az öcsémmel nem kellünk neki, de óriási balhék voltak itthon, a fél berendezés össze lett zúzva, mielőtt végre anyám megpattant az új barátjával. Azóta békében élünk együtt apuval, de az az időszak annyira betett nekem, hogy a mai napig, valahányszor kilépek az utcára, szorongásos rohamom lesz, mert annyira félek az emberektől, hogy mikor fognak beszólni/bántani/semmibe venni, ahogyan anyám és az iskolatársaim tették. Ezek a "rohamok" mindennaposak, képtelen vagyok kiheverni, és szerintem sosem fognak elmúlni. Az emberekkel alapból bizalmatlan vagyok már, a zárkózottságom viszont megakadályoz új kapcsolatok kiépítésében. Sokszor lehetett volna már komoly kapcsolatom egy fiúval, de valahányszor túl közel kerültem valakihez, azonnal kihátráltam a kapcsolatból. Most itt vagyok 22 évesen, szűz egyetemistaként, és mindenki azt hiszi, hogy rendben van az életem, mert akinek lehetősége van egyetemre járni, az boldogtalan nem lehet, csak a szép jövő áll előttem, stb., stb... az nem számít, hogy ami a szociális életemet jelenti, egy csődtömeg vagyok.

Bocsánat, hogy hosszú lett, de jólesett kiönteni a szívem. :) A többi válaszolónak kívánom, hogy mihamarabb fel tudjanak épülni a kudarcokból.

22/lány

Egy másik válaszoló vagyok:

Én a legutolsó gyakszihelyemen ragadtam le lelkiekben, emlékezetileg, mert egy olyan tereptanárom volt, akitől 4 hónap alatt rengeteg dolgot kaptam mind szakmailag, mind emberileg. Hiányzik ;(.