Önértékelési zavarom van?

Kiskorom óta valamiért visszahúzódó és szégyenlős vagyok. Ovis koromban sose szóltam senkihez és más kocsijába se ültem be, akkor se ha ismerős volt. Néha most se szólnék hozzá 1-2 emberhez csak tudom, hogy már ennyi idősen muszáj válaszolni. Mindig azt hiszem, hogy lenéznek engem és azt akarom, hogy mindenki jó véleménnyel legyen rólam de nem merek tenni érte mert félek, hogy ha valakinek nem vagyok szimpatikus akkor az mit gondol rólam és lehet, hogy a szemembe is mondja, esetleg megaláz mások előtt és kiröhögnek. Ha sok ember között vagyok akkor is félek, hogy mások mit gondolnak rólam, szinte rá se merek nézni más emberekre, hogy nehogy észrevegyenek. Sok ember között rosszul érzem magam mert azt hiszem, hogy néznek és ha nevetnek akkor rajtam nevetnek de amúgy tudom, hogy kb észre se vesz senki. Nem szeretem ha megdicsérnek, ezért nem szeretem ha valami új van rajtam mert akkor biztos, hogy megnézik vagy megdicsérnek. Ezért nem is öltözködöm jól meg úgy gondolom, hogy nekem egyik ruha se áll jól. A smink se áll jól és a hajam is gagyi. Mert máson szinte minden tetszik de magamon meg semmi. Utálom a testemet és nem tudok változtatni rajta, egyszerűen nem tudom magam elfogadni bárhogy is próbálkozok. Nem tartom magam szépnek és még a ruhák se szépek amiket hordok. Túlságosan adok mások véleményére és én magam is saját magam ellen fordulok, nagyon kritizálom magam. Mindenki mást szebbnek látok magamtól. Barátságos lenni idegenekkel és az osztálytársaimmal is de amint arra kerül a sor, hogy beszélgessek velük hirtelen leblokkolok és nem tudok mit mondani, semmi nem jut eszembe. Ha mondok is valamit azt hiszem, hogy senkit nem érdekel. Meg kell várnom az osztályban, hogy teljesen csend legyen és csak akkor szólalok meg mert tudom, hogy akkor hallják. Ha többen beszélnek akkor meg se hallják amit mondok és ez nagyon rosszul esik, pedig próbálok hangosabban beszélni. Olyankor legszívesebben elsírnám magam mert ez azt jelenti, hogy kb ennyire vagyok fontos másoknak.

Néhány hónapja van barátom, neki se beszélek ezekről (mint ahogy a családomnak és az egyetlen barátnőmnek sem) de ő azt mondta, hogy kívül-belül elfogad olyannak amilyen vagyok. Jól esik, hogy ezt mondja de én nem fogadom el magam. Nem érzem jól magam a bőrömben és ezáltal nem hiszem el másoknak se, hogy elfogadnak. Most boldognak kéne lennem, hogy van végre egy fiú az életemben aki szeret de nem megy, nem tudok boldog lenni mert ennyire utálom magam. Vagyis a külsőmet. Annyira rossz így élni, pedig mióta az eszemet tudom, ez azóta így van! A legjobb barátnőm meg teljesen az ellentétem, őt nem érdekli, hogy ki szól be neki vagy hogy mit gondolnak róla. Ő egy teljesen szép és divatos lány, én meg a szöges ellentéte vagyok. Na de belülről azért van különbség közöttünk. 10 éve szinte minden napot együtt töltünk és még mindig nem változtam meg. Mit csináljak, hogy változzon magamról a véleményem? Kikészítem saját magamat, mert amúgy soha senki nem szokott bántani.

17/L