Tudnátok nekem írni, emberi érzéseitekről, emlékeitekről, fájdalmaitokról? (többi lent)

-egy számodra nagyon fontos személy elvesztése

Jó ugyanakkor rossz is rá vissza emlékezni.

Felidézni a boldog pillanatokat,amiket vele töltöttél,az emlékeket.

Elszomorít hogy tudod már soha többé nem látod, nem tudsz vele beszélni,elmondani amit nem mondtál.

rokon elvesztese

Csak 7eves voltam mikor elvesztettem a papam egy kamion balesetben ami nem az o hibaja volt. Felhivtak minket este lengyelorszagbol es en meg anyukam osszeomlottunk. 4even keresztul minden nap sirva aludtam el mire eljutottam odaig, hogy elfogadjam a tenyt hogy nincs tobbe. Jobban szerettem mint a szuleim hisz o mindig mellettem volt mig anya es apa mindig csak bantott. A mai napig ha ra gondolok osszeszorul a szivem es sirogorcs kerulget. Es meg is boldog vagyok mert rengeteget koszonhetek neki. Elsosorban mert o tanitott meg szeretni. Mind ezek mellett viszont sokat vesztettem a halalaval mert azota elfelejtettem hogyan is kell kimutatni az erzeseim.

Nem tudok az érzelmeimről beszélni, mert nem igazán "érzek" pl. nem tudom mi is igazán a szeretet meg ilyenek, de itt egy történet az életemből, ami talán kifejezi mit érezhettem a nagyimhoz:

A kertünkben minden tél végén kivirágoznak a hóvirágok. Különös, de nem egyszerre, van közte "gyorsabb" és "lassabb" is. Minden évben, mikor virágozni kezdtek, nagyim leszedte az elsőt és odaadta nekem. Azt mondta, h ez a remény jele, h nekem is legyen mindig remény az életemben, ne adjam fel... 2 éve meghalt, épp a hóvirágok nyílása előtt, és mintha vele a remény is elhagyott volna, és a hóvirágok sem olyan szépek mint mikor még élt. Azóta úgy üresnek érzem magam.

Csak a közeli hozzátartozó elvesztése témáról írni.

13 éves koromban meghalt az apám. Arra értem haza anyámmal, hogy a ház előtt fekszik, a mentősök pedig már letettek az újjáélesztésről. Mivel nem volt apámnál telefon, a szomszédok pedig nem tudták a számunk, egyszerűen megvártak minket. Mikor megláttam, olyan volt mint egy rossz rémálom. Lesokkoltam. Nem sírtam, lesokkoltam. Nem mertem megkérdezni, ki fekszik a zsák alatt, úgyhogy gyors sétálva bementem a házba, megnéztem minden szobát, majd kijöttem, és leültem a zsák mellé.

Anyám felhívott pár közelben élő ismerőst, elmondta hogy baj van. 5 percnek tűnt a következő fél óra, amit csendben üldögélve töltöttem el. Anyám mellettem sírt, a mentősök nyugtatgatták, a rendőrök csak nézték. Mikor megérkeztek az ismerősök, elmúlt a sokkos állapot, és úgy éreztem egy rémálomba csöppentem. Elkezdtem sírni, már tisztán hallottam a hangokat, és láttam a körülöttem lévőket. Ez ment egészen addig, amíg a mentősök el nem vitték a testet.

Az ismerősök magukkal vittek minket, hogy náluk aludjunk. Másnap reggel miután felébredtem, hitetlenkedve néztem körbe. Reménykedtem, hogy ez tényleg csak egy rossz álom volt, és valójában otthon vagyok, a teljes családommal.

Természetesen nem így volt.

Ekkor tört el igazán a mécses. Mintha fejberúgott volna a valóság. Az addigi tökéletesen boldog életem semmivé porladt, és semmit se tudtam ellene tenni. Nem volt semmiféle figyelmeztető jel, vagy "ómen", ami egy ilyen tragédiára utalt volna.

Tökéletesen emlékszek mindenre, ami aznap este történt, és nem tudom megmondani, rossz érzés -e visszagondolni rá. Nyílván szomorú vagyok a dolog miatt, de azóta felfogtam, hogy akármit is teszek, ez így történik.

Kb. 2 hétig gyászoltam, azóta megpróbálom kitörölni az agyamból ezeket az emlékeket, és ha eszembe jutnak, elfoglalom magam valamivel. Ez az első eset, hogy beszélek (írok) róla.

Röviden: Szomorú dolog, de az agyam "védelmi reakciójának" hála többé-kevésbé a mindennapokban sikerül elfelejtenem a történteket.