Nem tudok mit kezdeni az életemmel. Mit tegyek?
Úgy érzem, valahol kamaszkorom előtt kisiklott az életem, és egyre furcsább irányba tart. Kamaszkoromban sem csináltam sok mindent a tanuláson és ugyanazzal a 4-5 emberrel való alkalmankénti közös programokon kívül, de most, hogy elvégeztem a középiskolát és egyetemista lettem, végképp úgy érzem, hogy beszűkült a világom, elvesztem. Nem találom a helyem. Valamiért (hogy miért, azt nem tudom pontosan, pszichoterápia tárgya), elvesztettem még középsuli vége felé a céljaimat és a motivációmat. Amikor kisebb voltam, voltak elképzeléseim, hogy mi legyek, de aztán valahogy fokozatosan eltűntek. Úgy gondoltam, hogy majd az idő kialakítja. De valahogy nem alakult ki, legalábbis reális jövőképem nem alakult ki. Középsuli utolsó évében még lövésem sem volt, hova akarok menni egyetemre. Az egészet szinte találomra találtam ki, teljesen komolytalan volt. Elkezdtem egy egyetemet egy másik városban, de nem bírtam, ezért abbahagytam és visszajöttem. Ekkora már világossá vált, hogy valami nincs rendben a fejemben, és ott kell rendet tenni, de a szüleim tanácsára addig is bejelöltem egy másik egyetemet. Csakhogy ez is szinte találomra történt. Most ezt csinálom, de úgy érzem, nem itt a helyem.
Nem bírok egyszerűen nekiülni tanulni, mert nincs motivációm. Csak küszködök. Nem tudom, hogy kerültem ide, nem is igazán érdekel az anyag, úgy érzem, csak az időmet és az energiámat pocsékolom. Egyébként tehetséges vagyok, mindig a legjobb tanulók között voltam, tanulmányi versenyeken értem el helyezéseket, játszva tanulom a nyelveket. De ennek ellenére valahogy semmilyen sikerélmény nem ér. Vagy legalábbis ha valamit elérek, azt se érzem annak.
Állandóan itthon vagyok (nagyon nincs hova mennem), egész
napokat töltök a szobámban, sokat alszom és alig érdekel valami. Úgy érzem, nem ezzel az egyetemmel kéne foglalkoznom, mert amíg nem találom ki, hogy mi érdekel, és nem saját célokat követek, addig semmi értelme. Plusz, a tanulás mellett végre jól szeretném érezni magam (ez sosem ment igazán). Úgy érzem, hogy valahogy fel kéne használnom a tudásvágyamat egy adott területen, és ezt élményekkel kéne összekötnöm, és ezt érzem most megvalósítandó feladatnak. Van ugyan olyan dolog, amivel kapcsolatban ezt el tudnám képzelni, de egyrészt azt most nem tanulhatom, másrészt amúgy se merek addig ilyen komoly új projektbe kezdeni, amíg nem érzem biztosnak, kiegyensúlyozottnak magamat.
De ez az állapot, ahogy most állnak a dolgok, kétségbeejt. Nagyon elveszettnek érzem magam. Szerintem ez így hosszútávon nem fog működni, hogy tanulni sincs kedvem, de helyette sem csinálok semmi érdemlegeset, csak itthon szöszmötölök meg pihenek. Nem vagyok büszke magamra. Csak elképzelek dolgokat, de nem valósítom meg őket. Csak "megtörténik velem" az élet. Mi kellene ilyenkor ahhoz, hogy kezembe tudjam venni a dolgokat? Attól félek, hogy csak felsülök, és így valahogy nem sikerül felnőtté válnom.
21/F
válasza:(önismeretbe való kérdés)
"s ezt érzem most megvalósítandó feladatnak. Van ugyan olyan dolog, amivel kapcsolatban ezt el tudnám képzelni"
Pedig valamilyen szinten EZT kezdd el! (ha nem akarod itt, privben írhatsz róla) Van valamilyen kifejezésforma,amit gyakorolsz? Jól tanulsz, sokat - de a megismeréshez hozzátartozik a kifejezés, mint a belégzéshez a kilégzés. Az a tapasztalatom, amiket írsz, akkor szokott kialakulni, ha ez a kifejezés "lemarad" (sajnos az iskolákban rendre lemarad a képességfejlesztés.. írj, rajzolj, fess, zenélj, énekelj, táncolj! ne törődj az eredménnyel a folyamat a fontos és gyógyító) És olvasd el Weöres Sándor a Teljesség felé létszemléleti írását- az ezzel való foglalkozás is le szokott maradni..
És Thomas Mann 'Tonio Kröger't is ajánlom:
"Ekkor, a megismerés kínjával és gőgjével együtt, reátört a magányosság, mert az ártalmatlanok, a vidáman tompult agyúak körében nem tűrték meg őt, azokat megzavarta a homlokán világító bélyeg. De mind jobban és jobban megédesedett benne a szó és a forma gyönyöre, mert amint mondani szokta (és már fel is jegyezte magának),
a lélek megismerése egymagában menthetetlenül mélabússá tenne minket, ha a kifejezés öröme fel nem vidítana..."
"Jól tanulsz, sokat - de a megismeréshez hozzátartozik a kifejezés, mint a belégzéshez a kilégzés."
Ez egy nagyon érdekes gondolat, még sosem találkoztam vele.
"Van valamilyen kifejezésforma, amit gyakorolsz?"
Nem, nem igazán. És azt hiszem, megragadtad a lényeget. Arról van szó, hogy gyűjtögetek, mindent, ismereteket, tudást, lehetőségeket, de semmit nem adok ki és tudok kiadni magamból. Általánosságban: gyarapítom azt, amim van, de nem használom fel. Mindig egy olyan ember voltam, akit nagyon érdekelt a dolgok elméleti háttere, a miértek, mindig is szomjaztam a tudást. De soha nem alkalmaztam. Pl. szerintem teljesen ideális lettem volna arra, hogy kisgyerekeket tanítsak az erdőről, állatokról, de sosem csináltam ilyesmit. Vagy: teljesen ideális lennék arra, hogy nyelvet tanítsak, mert nemcsak, hogy jól tudom a nyelvet, hanem a nyelvészeti háttere is érdekel a dolgoknak. Sokan mondták már azt, hogy van bennem egy kis tanári véna, egy hajlam a tanításra. Vagy: szabadidőmben
szótanulással, fordítgatással is foglalkozom, keresem a legjobb megfelelőjét egy adott szónak a másik nyelven, vagy egy ugyanolyan tartalmú kifejezést, meg a kiejtést is gyakorlom; tehát kvázi tolmácsolásra készülök. De mégsem tolmácsolok. Meg van még pár ilyen képességem, amit nagyon ki tudnék bontakoztatni, ha csinálnám, pl. a zene.
Több ismerősöm ezt már többféleképpen megfogalmazta: volt, aki azt mondta, hogy nekem tele van az "üstöm", csak most már ki kéne borítani, meg kéne osztani mindazt, amit eddig összegyűjtöttem; volt, aki azt mondta, hogy az a problémám, hogy nem kölcsönösségi alapon élek, mindig csak kapok, de nem adok.
A pszichológus, akihez járok, úgy nevezte ezt az önmegvalósításra való képtelenséget, hogy "lelki impotencia". De valahogy nem tudom, hogy hogyan kezdjek ehhez az egészhez hozzá. Amúgy arról, amit írtál, az jutott eszembe, hogy olyan az egész életem, és olyan hihetetlen, képtelen "véletlenek" történnek velem, hogy azt filmre kéne vinni, vagy meg kéne írni. Azért is szeretném, hogy az emberek megértsenek, hogy lássák végre, hogy ki vagyok és miért vagyok ilyen. Nincsen tanúja az életemnek, nem osztom meg senkivel az élményeimet. Csak az a baj az írással, hogy iszonyú hosszadalmas. És tapasztaltam, hogy nagyon-nagyon nehéz úgy írni, hogy az tényleg visszaadja azt, amit közölni akarok. Amúgy meg már egy jó ideje folyamatosan szoktam érezni, hogy amikor valamit meg akarok fogalmazni, akkor egyszerűen nem jönnek a szavak. Nem jutnak eszembe a fogalmak, nem tudom gördülékenyen és találóan kifejezni magam.
Örülnék, ha még írnál!
(azért ebbe a kategóriába tettem, mert különben senki nem olvasta volna el)
válasza:Jó lenne, ha vennél egy füzetet és MINDEN nap írnál bele (kézzel,töltőtollal). Fontos: a napi ritmus (ez minden képességfejlesztésnél a legfontosabb, sportnál is nyelvnél is)
Pár sort, nem törődve a formával se, semmivel, azzal se olvassa-e valaki, vagy nem. Kioldaná ezt a kifelé áramlást akadályozó görcsöt. Naplószerű aznap ért hatásokról, élményekről, vagy az éppen átfutó gondolataidból.(tévedés, hogy a napló valami rózsaszín leányműfaj, minden nagy író írt ilyet-ez olyan nekik mint a zenészeknek a skálagyakorlatok. Sok napló híres is lett, Tolsztoj, Márai, Karinthy gyerekkori),
de nem ez a lényeg, az áramlás.
"Aranyos lapály, gólyahír,
áramló könnyűségű rét.
Ezüst derűvel ráz a nyír
egy szellőcskét és leng az ég."
*
Van egy érdekes zen mondás (paradoxon-szerű, egy kicsit érdemes "forgatni" magamban, hogy fényre derüljön a z értelme):
Az legyen hálás, aki ad.
Nos, erre a naplódologra azt hiszem, ösztönösen ráéreztem, mert már egy ideje írok. Igaz, nem minden nap, csak kb két három naponta, de most inkább hetente, és igyekszem egy hétre visszamenőleg utólag leírni a dolgokat. Tudom, hogy ez így kicsit butaság.
De én amúgy arra gondolok, hogy valami olyasmit szeretnék kiadni magamból, amit mások is értékelnek és ezáltal sikerélményt ad. Pl. sportteljesítmény, zene, színészkedés, stb. De valahogy ezeket még nem csináltam eddig. Pedig érzem, hogy a tehetség megvan bennem, ösztönösen tök jól tudok zongorázni, anélkül, hogy tanultam volna. De valamiért megszoktam, hogy ne magamat adjam, meg ne a saját vágyaimat kövessem.
válasza:"...hogy ne magadat adjad..." - ez pedig baj. :(
Még mielőtt olvastam volna, már akkor is javasolni akartam neked a sportolást. Fontos, hogy ne legyen teljesítménykényszered. Sokan azért nem mernek/akarnak valamibe belevágni, mert attól félnek, hogy az végül nem lesz tökéletes, így "megóvják" magukat a kudarctól - és közben a fejlődés és önkifejezés élményétől is.
Kíváncsi vagyok, hogy rend van-e a környezetedben (pl szobádban) ami bent, az kint - és fordítva. ha a fejedben káosz van, akkor könnyen lehet a környezetedben is. Itt lehet az első látványos sikerélményeket elérni.
Az is érdekes dolog, hogy a sikereidet miért nem tudod megélni, miért nem tudsz elégedett lenni magaddal, és megdicsérni magadat?
Szerintem az a legalapvetőbb baj, hogy nem tudod elfogadni magad, nem tudod szeretni magad.
Ez látszólag elég nehéz dolog, de nekem egy pillanat alatt sikerült 40 év öngyűlölet után.
Írj le célokat, feladatlistát, és húzd ki, amit teljesítettél. fontos, hogy minél kevesebbet legyél otthon, végezz esetleg önkéntes munkát valamilyen alapítványnál (ott új embereket is megismerhetsz), vagy állatmenhelyen.
válasza:Szia! Tudom, hogy ez nem válasz, de 16 évesen kb ugyanezen megyek át, mint Te. Csak annyit kérnék, hogy ha sikerül valamit elérned, rájössz a megoldásra vagy bármire ami segít, akkor nagyon hálás lennék, ha megosztanád velem.
És persze a válaszolóknak én is köszönöm a sorokat, mert úgy érzem, kicsit nekem is szóltak.
válasza:Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!