Ha beleolvashatnál egy naplóba, mit gondolnál a tulajáról ebben az esetben?

Szerintem jó, ha valaki látja magában a tehetséget. Értékeli a jó dolgokat önmagában, nem álszerénykedik. Mivel csak a naplójában írja le, tehát nem beszéli el fűnek-fának, hogy "jajj de ügyes vagyok, szeressetek", semmi rossz nincs benne.

(Pl.: tisztában vagyok az előnyös tulajdonságaimmal, igyekszem ezeket minél jobban kihasználni, a rosszakon változtatni. Nem szabad magunkbaroskadni, hogy de szörnyű emberek vagyunk, meg elbízni magunkat, hogy mi aztán királyak vagyunk, és nem lesz baj. :) )

Ha szakember nem erősítette még meg a naplóírót abban, hogy tényleg tehetséges, mindössze ő feltételezi magáról, akkor lehet akár nagypofájúnak is tartani, vagy nagyképűnek.

Ha azonban megvan róla a szakértői vélemény, hogy tényleg van érzéke hozzá, akkor inkább szerénynek tartanám, és udvariasnak, hiszen mondhatná mások előtt is a kritikai észrevételeit, ámde mégsem teszi, nyilván mert tapintatos.

Ja, és hogy megdicsérik a gyakorlását? Mégis ki? A hozzá nem értő nagyi, barátnők? Nekik sose higgy. Ha duci vagy, a barinők akkor is azt mondják majd, hogy jó vagy így, nem kell fogynod.

Igazi szakértőhöz menj el, és ha ő dicsér meg, akkor büszke lehetsz magadra. Bár inkább jobb szerénynek maradni, mert ha csak egy öröklött tulajdonságról van szó, pl. jó énekhang, azért az illető nem tett semmit, csupán szerencsés volt, mert így született, de nem dolgozott meg érte.

Azonban a 'jó hang' példánál maradva, ha valaki még tovább fejleszti, képezi az alapból szuper hangját, akkor már igenis lehet büszke magára.

Anélkül, hogy a maga erejéből letenne bárki is az asztalra valamit, úgy önteltség.

Ha csak a naplójában írja, az okés. Attól öntelt egy ember, ha hangoztatja a vélt vagy valós előnyeit, ha állandóan fényezi magát mások előtt.

Viszont a naplót ugye mindenki önmagának írja. Ha oda sem írná le, az álszerénység lenne. Az ember legyen őszinte önmagával.