Miert akkor vagyok a legerősebb amikor kezdek kilabbalni a depressziobol?

Én már jó ideje így vagyok, főleg mióta véget ért a kapcsolatom (megbántottam őt, de én még most is szeretem)... Öngyilkos gondolataim mondjuk ritkábban vannak, inkább "csak" az üresség és a "létértelmetlenség" jár át gyakorta, ha eszembe jutnak a szép pillanatok. Furcsa módon én is vívódok magammal, pl. beszéltem már magamhoz is tükörben, úgymond a sötét énemhez szóltam ill. az szólt vissza... Nem, nem vagyok skizofrén, nem úgy kell felfogni, hogy olyankor személyiséget váltok, csupán a lelkiismeretemhez próbálok beszélni. Néha le tudom gyűrni a rosszat, de amikor nem, az nagyon rossz. Olyan kb. mintha bele lennék ragadva egy tó közepébe, amiben víz helyett kátrány van és csak húz lefelé... Közben pedig fázik a lelkem (tudom, ez nagyon furcsának tűnhet így leírva), érted, ülök a meleg szobában, olvasgatok pl. és érzem belül a hideget.

Bocsi, hogy nem tudtam érdemi választ adni, csak ez jutott eszembe.

Ui.: szerintem azért vagy akkor a legerősebb, mert akkor tör rád az életösztön. Én pont attól félek, hogy egyszer kifogyik belőlem ez az ösztön...