Ti mit gondoltok a tárgyilagos emberekről?

Ez mintha én lennék. Mit gondolok magamról? Imádom magamat.

Azt nem tudom hogy milyen jövő vár rám, de érzelmi alapon, vagyis csak érzelmi alapon ítélkezni marhaság, hosszú távon káros is, az érzelmek mulandóak, a tények azok se biztos hogy pontosak, mert az én tényeim, hát emberek vagyok tévedhetek, na meg szoktam is. Ezért néha kénytelen vagyok belekeverni egy kis érzelmet is a döntésekbe, de ezt igyekszem a lehető legalacsonyabban tartani. Nekem jól van ez így, én elégedett vagyok vele, de csak félig, mert tudom hogy nem mindenki ilyen mint én, ezért sokszor elbukom. Na hát ez se tökéletes, de így szeretem és az ilyen embereket szeretem.

Álmodozni szoktam én is, de ha irreális az álmom, olyan amiről tudom hogy én azt nem tudom megvalósítani azon túllépek, mert kár ezen kattogni. Amihez nincs képességem, adottságom, azzal felesleges foglalkoznom.

A többi felsorolt is rendben van, de el kell nyomni, mert meg kell felelni azért a környezetnek is, ezt pedig a legegyszerűbb ésszerűséggel leírni. Nagyon szeretnék én sok embernek a pofájába vágni hogy a kva anyádat, vagy lenyomni neki egy sallert, de mivel tudom hogy ezek az érzelmek nem kifizetődőek így a szőnyeg alá söpröm.

Szem előtt kell tartani a saját érdekeimet is ahhoz hogy elboldoguljak a világban. Mert az én érdekeim enngem érdekelnek, ha beteg lennék, sajnálnának, de sokan valójában nem törődnének vele, meg van a saját életük. Milyen igazuk van, én is így teszek, sajnálok, lesz*rok, védem az érdekeimet.

Ki az akiben ez nincs meg?

Ki az aki ezt be meri vallani?

Én ilyen (is) vagyok, de ebbe kényszerítettek bele hosszú időkön át, így voltam képes megvédeni magam.. úgyhogy ne gondold, hogy ezt az arcot mindenki csak úgy felveszi magára, mert nincs jobb kedve, a látszat lehet tök ellentéte, mint ami valójában, ugyanakkor az utolsó típus is lehetek, már ha valakit annyira közel engedek magamhoz, hogy azt az oldalamat megismerje

nálam egy tökéletes eszköz a védekezésre..

A leírásból egyértelműen magamra ismertem úgyhogy egyrészről kíváncsian várom a válaszokat, másrészről leírom hogy én hogy látom a dolgot.

Úgy vettem észre hogy az ilyen "tárgyilagos" (részemről szívesebben nevezném "realistának") emberek általában amikor problémákkal, kérdésekkel szembesülnek akkor a dolgok egészét szemlélik, és a problémát a lehető legtágabb értelemben, legtágabb körben értelmezik; erre mondja az angol hogy a "big picture"-t tartják szem előtt, és szerintem ezen megállapítás elfogadása minden további beszélgetésnek az alapja.

Amit mondasz például, hogy a világról, emberekről degradálva beszélünk pusztán annak az oka hogy megdöbbent minket hogy embereket mennyire el tudnak vakítanak az érzelmek, mennyire nem tudnak saját problémáik érzelmi részétől (akár csak pusztán elméleti síkon, az ésszerű gondolkozás érdekében) elvonatkoztatni, mennyire nem látják döntéseik lehetséges következményeit, és mennyire nem látják hogy problémáik, kérdések érzelmi alapon történő megoldása, megválaszolása milyen további problémákat, kérdéseket fog felvetni a jövőben.

Én szerintem meglehetősen leegyszerűsíti a dolgokat hogyha képesek vagyunk reálisan gondolkozni és dönteni, sokak szerint ez a képességünk különböztet meg minket az állatoktól.

Anélkül, hogy keresném a konfliktust, nekem pont a kérdezőjével ellentétes a véleményem, mégpedig pontosan azért mert szerintem a világ hihetetlen iramú kulturális és főleg gazdasági fejlődése miatt pont a neoromantikus gondolkozásmód az életképtelen. Szép dolog hinni, remélni, és kitörni, de egy vadkapitalista világrendben ez csak és kizárólag abban az esetben lehetséges hogyha annak, amit elképzelünk, amiben hiszünk, amitől jobbat remélünk van reális, szolid alapja.

Bármennyire is nem szeretjük, minden dolog a pénzhez vezethető vissza. Szerintem a "tárgyilagos, realista" ember az aki fejlődött a korral és a romantikát maga mögött hagyva olyan gondolkozásmódot tud magáénak ami biztosítja hogy nem álmodozik, hisz és remél hiába, és a lelkesedéssel elvégzett munkájának meg is lesz a gyümölcse.

Nem állítom persze hogy az "álmodozók, romantikusok" közül nem volt, van vagy lesz egy sem aki érzelmi alapon tud helyes döntéseket hozni, de a mai világban nem ez a jellemző. Amit viszont nem lehet elvitatni tőlük az az hogy szerintem általában ők hozzák az erkölcsileg helyes döntéseket, az már a világ (és az azt alakító emberek) hibája hogy az erkölcsileg helyes döntés sajnos egyre kevésbé van szinkronban azzal ami hosszútávú jólétünket szolgálja. Hiszem azt is továbbá hogy a romantikus emberek sokkal boldogabban, tisztábban élik az életüket hiszen, például velem ellentétben, nem nyomja a lelküket ezer és ezer a múltban meghozott "ésszerű" döntés súlya amiket pusztán érzelmi alapon vizsgálva az ember máshogy, emberileg "jobban, helyesebben" hozott volna meg.

Szerintem egyébként egy nagyon komoly kérdéskört kezdtél el feszegetni kedves kérdező, egy élet is kevés lenne a megválaszolására:) Ennek ellenére persze továbbra is kíváncsian várom a többiek válaszát.

24/F