Azok az emberek akik pár éve öngyilkosok akartak lenni, de valamilyen oknál fogva nem sikerült nekik! Még most is megtennétek? Még mindig öngyilkosok akartok lenni, vagy megoldódtak a problémáitok, és eszetekben sincs újra megpróbálni?

Nem próbálkoztam, de volt a tudatomban ilyesmi. Fájt a létezés, néha azt éreztem, nem bírom elviselni. Arról szó sincs, hogy megoldódtak a problémák, vagy volt ami megoldódott, de jöttek újak és talán még nehezebbek.

De valahogy kezdtem szépnek látni a világot. Úgy, amint van. Azt hiszem ez a titok: úgy, amint van, úgy szemlélni.

Van benne rossz, van jó: de a megértés mélyült, a megismerés nőtt, és azért lehet.

Weöres Harmadik szimfóniája fejezi ki az érzéseimet.

"Itt minden örömbe

bogárka vész,

s a fájdalom mélye

tiszta méz.

Hét szín mozog itt

és hang-özön:

egyetlen, arany csend

volt odafönn.

...

Színek közt gyúl a szemed,

hangok közt zsong a füled-

kivánsz-e búcsúzni, mondd,

vagy itt lenn jobb a helyed?

Odafönn villámló kútnál

remegő gyöngy közt aludtál-

remegő gyöngy közt a kútnál

tán már aludni se tudnál."

[link]

Én is gondoltam ilyenre bár akkor még fiatalabb voltam 15-16 éves és inkább azért mert nem volt barátnőm mert nem tudtam összejönni azzal a lánnyal akibe nagyon szerelmes voltam plusz akkor a suliban sem jöttem úgy ki az osztálytársaimmal, bár a saját életemmel nem volt bajom és igazából elfogadtam a dolgokat olyannak amilyenek.

Jó most sem vagyok teljesen megelégedve az életemmel és alapból olyan munkahelyen vagyok ahol könnyen és gyorsan is öngyilkos tudnék lenni mert minden adva van, de mégsem teszem mert egyrészt én nem menekülök a halálba mert tudom hogy most nincs párkapcsolatom meg kilátástalan az életem de én hiszek abba hogy ez okkal van így mert később kiéleződök ilyen téren és ezek megtérülnek tehát reménykedek abba hogy egy x idő után minden más lesz, sokkal jobb, csak idő kérdése az egész. Amikor szakítottam a barátnőmmel még februárba akkor is nagyon ki voltam borulva mert sajnos sok barátot elveszítettem plusz az élet teljesen más helyre sodort plusz munkám sem volt de rájöttem hogy sokaknak fontos vagyok és nem tudnák feldolgozni azt hogy már többé nem vagyok, és igazából ez az ami visszatart ettől, pedig lehet hogy időnként akarom ezt, de legbelül nem is az hogy félek a haláltól, egyszerűen érzem azt hogy az életnek igen is van értelme és érdemes élnem az életem mert biztos hogy van egy ok amire lehet csak később jövök rá hogy miért is kéne éljek.

Voltam már ezzel pszichológusnál, igaz ő ismerős tehát em is rendelésen voltam hanem egyszerű baráti sörözésen beszéltem neki erről és ő is meglepődött hogy akárhány betege volt ilyet még nem látott hogy olyan szinten vagyok időnként depressziós hogy meg sem akarom ölni magam csak egy ideig gondolok rá aztán elmúlik. Ő ezt nem is nevezi igazi depressziónak mert észrevette azt hogy látom a pozitív dolgokat az életbe és valahogy akaratomon kívül kontorllálom magam.

Depressziós voltam, kilátástalan volt az életem.

A problémáim maguktól nem oldódtak meg, a barátaim rugdostak, hogy ideje lépni. Felmondtam a munkahelyemen, elhagytam a lusta, gépfüggő, drogos pasim, jópár hétig totál stresszben éltem, hogy hol fogok lakni, hogy fogok megélni... a depressziónak nyoma se maradt, egyszerűen nem volt időm foglalkozni vele. No meg miután nagy nehezen véget vetettem a kapcsolatnak, felszabadultam, sokat segített.

Igazából a félelem akadályozott meg. Az ablakon akartam kiugrani, de ahogy lenéztem, megrémített a gondolat, rájöttem hogy egyszerűen nem vagyok normális :)

Én megpróbáltam nem jött össze, mert lekapcsolt a rendőrség.

Elég sok csalódás ért engem akkori korszakomban, elveszítettem barátnőmet, meghalt egy fontos családtagom és a családi életem is romokba volt, egyszerűen senki nem volt mellettem. Utána még sokáig szenvedtem, de valami megváltozott bennem aminek én se tudom az okát, de meghalni egyáltalán nem akarok már, még csak bántani se magamat. Aztán telt az idő beletörődtem dolgokba. Az idő meggyógyította lelkemet, de nem teljesen. Még mai napig gondolok a múltra és a sok szörnyűségre, a gyerekkoromra ami kegyetlen volt. Ez mind megmaradt bennem. A helyzetem most is ugyanaz, elveszítettem megint barátnőmet és pár hónapja halt meg második legfontosabb családtagom. De most nem akarok meghalni, rossz érzés ez az egész, de valami életben tart. A túlvilágról a szeretett családtagjaim, és a kíváncsiság hogy mi fog velem történni később, mert ha nem várom ki nem tudhatom hogy lesz e jobb. Egyéb részleteket nem publikálok itt, de nagyjából összefoglalva ennyi a történetem.

Szia!!

Én nem szégyenlem bevallani, megpróbáltam öngyilkos lenni. 2011. november 21.-én. Családi problémák és szerelmi bánat miatt. Nem tudta senki hogy problémáim vannak, mindenkinek a vidám és mosolygós énem mutattam. Talán ha valaki mélyen a szemembe néz és meghallgat, talán észrevette volna hogy nem stimmel valami. Hirtelen felindulásból bevettem 3 db nyugtatót, mert nem bírtam elaludni. 2 percet vártam, de természetes olyan gyorsan nem hatott. Csak forgolódtam és minden gondom-bánatom eszembe jutott. Nem akartam azt hogy miattam valaki is sírjon vagy bánatos legyen, nem akartam senkinek fájdalmat okozni. Meg akartam könnyíteni mások helyzetét hogy félreállok az útból. Egy házas emberbe voltam szerelmes, ő is viszont szeretett. De ott volt a felesége és 2 gyermeke. Nem akartam tönkretenni egy családot. De úgy éreztem nem bírok nélküle élni. Egyre több nyugtatót szedtem be. Ekkor már tudtam hogy meg akarok halni. Mind a 100 szem gyógyszert beszedtem és még mindent, amit a szobámba találtam. Innen filmszakadás... Mikor felébredtem egy ismeretlen szobában találtam magam egy hálóingben. Nem tudtam hol vagyok, nem tudtam mi történt. Akkor jött oda az orvos, ő mondta el nekem hogy pár percen múlott az életem. Ha a legjobb barátom, akivel egy albérletben laktunk, nem jön be a szobámba és nem hívja rögtön a mentőket, biztos meghaltam volna. Mint utólag kiderült, ha 5 perccel később ér ki a mentő, már nem lehet megmenteni az életem. Egy hetet töltöttem a pszichiátrián, ráadásul a zárt osztályon. Soha, senkinek nem kívánom azt, amit én akkor éreztem. A bűntudat, a fájdalom és a reménytelenség érzése teljesen felemésztett. Utána még hónapokig nem bírtam rendesen aludni, antidepresszáns szedtem, és havonta kellett mennem egy pszichológushoz. De így utólag, nem bánom hogy így alakult. Nem bánom hogy megpróbáltam, de azt főleg nem, hogy nem haltam meg. Mert a történtek után javult meg a kapcsolatom a szüleimmel. Más színben látom a világot. Azóta szerelmem is van... Irónikus, de azzal vagyok, aki miatt meg akartam halni. A házassága előttem sem működött, és azóta is együtt vagyok. Az első kisbabánkat várjuk. :) Bocsi ha kicsit zavarosan írtam.

Azt még hozzátenném, hogy az hülyeség aki azt mondja hogy csak a gyáva, gyenge emberek gondolnak az öngyilkosságra és próbálják meg. Nem mindenkinek van annyi bátorsága hogy eldobja magától az életét egy pillanat alatt.

Eszter