Elmondható általánosságban, hogy az emeber olyan, hogy minél több dolga van valamiből, annál kevésbé vigyáz rá, értékeli?

Van benne igazság, de akkor én lehet, hogy a szabályt erősítem. Nekem pl. két biciklim van, és mindkettőt lelkiismeretesen gondozom, karban tartom, javíttatom. Úgy nem fekszem le, hogy nem kifogástalan állapotban tettem be a bicikliket a helyükre. (Igaz, másra használom őket -- ezért is van kettő.) Nekem is van egy vagonnyi tollam pl., de számon -- és rendben -- tartom őket, és nagyon bánt, ha valamelyiket elveszítem vagy eltöröm. De ez persze más holmijaimra is ugyanígy igaz: mindenemet számon tartom, igyekszem nagyon vigyázni rá, és nagyon tudom sajnálni, még akkor is, ha pl természetes elhasználódás miatt kell valamitől megválnom.

Nálam talán azért van ez, mert 1. úgy neveltek, hogy amit használok, azt gondozom is, és vigázok rá 2. kiskoromban, ha pl. püföltem vagy dobáltam a játékaimat vagy más tárgyakat, anyum elmagyarázta, hogy az fáj annak a mondjuk babának, miért bántom szegényt -- ez nagyon bennem maradt (van egy latin mondás, miszerint "Sunt et lachrimae rerum" -- a dolgoknak is van könnyük) 3. sajnos vagy nem sajnos, nagyon is jól tudom, milyen az, amikor NINCS -- ha tönkremegy valamim, és nem tudok újat venni, mert már nincs semmim, szükségem pedig nagyon lenne rá...

nekem pl nagyon sok ruhám van. olcsóbb és drágább is. mégis mindegyikre nagyon vigyázom, hiszen én dolgoztam meg érte, köt hozzájuk valamilyen emlék, szeretem a színét, az anyagát.

nem is tudom, hogy a személyiségemből fakad, vagy így neveltek, de minden dolgomra kínosan ügyelek, sosem hagytam el még semmi nagyobb értékűt, nem loptak el tőlem se iratot, se telefont.

a családomban a munkának és ezáltal a pénznek is becsülete volt, nem herdáltunk, nem pazaroltunk.

remélem majd a gyerekemet is sikerül így nevelnem. mindenesetre ha puszta figyelmetlenségből elhagy valamit, akkor tuti nem pótolom azonnal, tanulja meg értékelni a dolgokat.