Hiányozhat valaki akit nem is ismertünk?

Annak idején jó pár éve amikor bébiszitterkedtem volt a játszótéren egy 10 év körüli fiú meg lány akik végig a halálról beszélgettek, és az egyik “gyerekem” csatlakozott hozzájuk beszélni. Az volt a téma, hogy a lánynak milyen rossz, mert

meghalt a mamája még a születése előtt ezért nem is ismerte és ez mennyire szomorú és milyen rossz neki. Akkor az én gyerekem elmesélte hogy neki is meghalt a mamája nemrég, de kb rendesen neki estek, hogy de az nem olyan rossz mert ő legalább ismerte, míg a lány nem és az sokkal rosszabb.

Na ebbe a beszélgetésbe úgy beszálltam volna de inkább nem, aztán az enyém ott is hagyta a másik kettőt, gondoltam majd szegények előbb utóbb rájönnek…

Az évek alatt párszor felrémlett bennem ez a jelenet, de gondoltam csak gyerekek voltak… Na de ma apósom halálhírére és a nagyobb unokája fájdalmára az egyik barátnőm is elsütött valami hasonlót, és nem hittem a fülemnek… amikor mondtam hogy XY nagyon szerette a papáját, mondott valami olyat, hogy legalább ismerte, az jobb mintha nem mert ő nem is ismerte az övét és az szarabb vagy valami ilyesmit. Lehet én értettem félre és arra akart kilyukadni, hogy legalább ismerték egymást, de itt a szavaiból pont ugyan azt vettem ki mint akkor ott a gyerekekéből, hogy annak kevésbé fáj az elvesztése akit ismertünk.

És ezt nem tudom hova tenni.

Én is nyilván tudom, hogy léteztek a dédszüleim, képet is láttam róluk stb de soha nem éreztem a hiányukat, max a szüleimet-nagyszüleimet sajnáltam az elvesztésük miatt, de valódi érzelmeim nem voltak az irányukba.