A férfiak hogyan tekintenek egy 23 éves lányra/nőre?

35 éves vagyok és kb egy éve, először az életemben, összejöttem egy 22 éves lánnyal. (Már hogy először az életemben az a része történt, hogy egy ennyivel fiatalabb lánnyal jöttem össze, általában a korosztályomban szoktam ismerkedni.)

A lány egyébként saját maga kategóriájában szerintem nagyon érett volt, sőt, voltak olyan dolgok, amelyekben érettebb volt, mint én. Szép volt, okos, művelt, jó humora volt, tudott öltözködni, fizikai és szellemi értelemben is jó volt vele lenni. Hasonlított az érdeklődési körünk, a fontos dolgokban megegyezett a véleményünk, ugyanazokat a dolgokat akartuk az élettől, lényeg, hogy papíron rohadt jól kellett volna működjön. De nem működött, mert nem igazán tudtunk egymáshoz érzelmileg kapcsolódni. Ennek nyilván több oka is volt, de egy konkrét amire rájöttem, az pont az volt, amire itt rá van kérdezve: a lánynak fiatal korából adódóan nagyon gyerekes értékrendje és világképe volt, és ezt nem rossz értelemben mondom, hanem látszott rajta hogy még nem b@szta soha pofán az élet. Idilli családban nőtt fel, soha semmilyen kudarca nem volt, minden szerette/rokona/kutyája/macskája életben volt, bármi amit az életben eddig megpróbált, az sikerült, és egész életében mindenkitől azt hallgatta hogy ő a legszebb és a legokosabb. Ideális esetben persze mindenki így nő fel, de aztán amikor kikerül a való életbe, akkor jobb esetben magától jön rá, hogy az élet nem habos torta, rosszabb esetben megtanítja rá maga az élet.

Na lényeg a lényeg, mert sokat tudnék erről mesélni, hogy ő ezen a folyamaton még nem ment végig, és egy számomra egészen elképesztő naivitással és "nem látom a fától az erdőt" típusú hozzáállással állt az élethez, ami mondom, számomra végtelenül gyerekesnek hatott.

Szerettem én őt, nagyon, de nem úgy, ahogy az ember a párját szereti, hanem úgy, ahogy a gyerekét. Fontos volt nekem, nem akartam neki semmi rosszat, vigyáztam rá, etc., de semmi szikra nem volt kettőnk között mert egész egyszerűen a fentiek miatt nem tudtam egyenrangú félként tekinteni rá. Ezt nyilván ő is érezte, és egyszer elkezdtünk erről beszélgetni, majd abban maradtunk, hogy elengedjük. Azóta is beszélünk egyébként, néha találkozunk, jóban vagyunk, de mint nő és mint potenciális partner, nem tud most sem és nem tudott akkor sem megmozgatni.

(Mondjuk a történeti hűség kedvéért azt hozzá kell tenni, hogy valóban, vele még elég kevés "valódi" dolog történt, velem meg talán már túl sok, tehát biztos hogy részemről - a saját tapasztalásaim mennyisége és sokszínűsége okán - egy picit magasabban volt a képzeletbeli léc, mint amennyire indokolt lett volna. Ezzel együtt a végeredmény az volt, ami.)