Miért rossz megmondani a gyereknek, ha nem teljesen jó, de őszintén megköszönöm, amiért megcsinálta? 58/ff

Hidd el, ez annak érződik. Én kb. a lányoddal vagyok egyidős, te pedig hasonlítasz anyukámra. Sokszor van, hogy már én is visszavágok, hogy "akkor legközelebb nem csinálok semmit", aztán persze lenyugodnak a kedélyek és megbeszéljük.

Egyrészt emögött van egyfajta megfelelési, teljesítési kényszer. Megcsinálom, jól akarom csinálni, várom, hogy hazajőve megkapjam, hogy na szép/jobb lett így a lakás (főleg gyerekként, felnőttként nyilván evidens, hogy ezeket meg kell csinálni). De azt sem kapod, hogy jó lett, hanem, "ott kihagytad a sarkot", ne erre, hanem arra csináld, és akkor nem lesz csíkos stb.

Nagyon demotiváló és frusztráló, ha mindig csak a hibáidra koncentrálnak.

Valószínűsítem, hogy nálad is az volt, annyiszor a "de"-ken volt a hangsúly, hogy ha jól is csinált már valamit, abban sem volt sikerélménye, öröme, a házimunka olyan feladat volt az ő szemében, amit ő nem tud sosem 100%-osan jól kivigelezni. Mert mindig volt "de".

Most hogy ez nincs, örömmel töltheti el a tiszta lakás, konyha látványa, és nincs utána semmilyen lehúzás, hogy ez meg az nem tökéletes.

Az lett volna a jó, hogy ha a hibák mellett dicsérsz is, kiemeled, ami viszont jól sikerült. Valahogy ez a közoktatásba sem tud betörni, hogy a hibák kiemelése sokkal kevésbé ösztönöz a fejlődésre, mint a helyes dolgok jutalmazása.

Ezzel már elkéstél.

Oh ezt én is átéltem. Megcsináltam valamit, ami egy gyerek szintjén elég jó volt, de anyumnak sose volt megfelelő. Mire kamasz lettem, el is ment a kedvem az egésztől. Tudtam bármit teszek, lesz kifogás. Minimum az, hogy nem vagyok elég gyors, miért nincs már kész, vagy hogy áll a kezemben, nézni is rossz.

A gyerekeimet ezért sose kritizáltam, ha valamit dolgoztak. És voala, ahogy nőttek,egyre jobb lett. Porszívózni már nem is szoktam, mert a fiam sokkal alaposabb nálam.

Fu en meg jobban takaritottam mint anyám neki meg az vllt a baja azert fikázott engem mindig.

Pl ha szivaccsal letörlöd a vizet en rajottem arra hogy amikor már telített a szivacs még nem húzó mozdulattal hanem itatgatással még lehet plusszolni es felszív még akkor is többet. (Tehat húzod a vizen a végén meg még felitatgatsz csak a mozdulatnak)

Erre beszól anyám hogy nem emelgetni kell a szivacsot.

Vagy ordit reggel hogy fakaritsak(igy ébresztett fel..)en meg felkelés után elkezdtem jokedvvel magamban énekelgetve takaritani erre ramszolt de parasztul hogy ne énekeljek. (Tehát takaritani csak káromkodva gyülölködve lehet mert neki az a takaritas)

Aztqn pl a palacsintákat mindig ugy tettem hogy tüpontosan egymas tetejére, (tortaalakzat),(ő meg osszevissza) erre elkezdett a palija elott fikázni meg beleoszolni a palacsintasütésembe hogy gusztustalanul pakolom nem is értek hozzá figyeljek már rá.

Aztan reggelenge csinaltam magamnak szendvicset. Erre egyik reggel kijott lesni hogy ugyan mit szöszmötölök en reggelente cwendben(semmi jo gondolata soha nem volt csak miben sántikálhatok vagy vmi), es mikor meglatta hogy 2 masodperc alatt megkenek tükörsimára egy szendvicset szájhuzva szólt csak annyit hogy haladjál már.

Főzni utált riproppon meg kész olajban sutott hasábburgonyán nőttünk fel es mikor meglátta hogy en meggyszószokat brokkoliszószokat stb csinálok(de kb csak hetente főzök) elkezdett lejáratni mindenkinek hogy lusta diszno vagyok nem főzök.

(Na ő volt az aki nem főzött soha. Egyszer sütött húst csak sütőben előre pácolva, azt meg direkt oda is égette mert nehogymár neki kelljen csinálnia azert se figyel rá)

Anyám az vmi retek rohadás belul. Felnőve ahogy beugranak az emlékek akkor állt össze az egész. Gyerekként még nem fogtam fel.